TÁBORILELKÉSZ

HÍREK
TÖRTÉNELEM
 • A vallás, az egyház és a katonaság
 • A katonai lelkipásztori szolgálat története 1773-ig
 • Apostoli Tábori Helynökség működése a Habsburg-monarchiában 1773-1918 között
 • Forradalmak és a katonai lelkészet
 • Nemzeti hadsereg és a Magyar Apostoli Tábori Helynökség
 • Magyar Királyi Honvédség tábori lelkészete
 • Katonalelkészi szolgálat a Magyar Néphadseregben
HM TÁBORI LELKÉSZI SZOLGÁLAT
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Katolikus szolgálati ág
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Protestáns szolgálati ág
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Zsidó Lelkészi Szolgálati Ág Tábori Rabbinátus
PROGRAMOK
ELMÉLKEDÉSEK
ÜNNEPEK
VIDEOK
INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET
GALÉRIÁK
ÉLŐ TÖRTÉNELEM - VITÉZI REND
IMPRESSZUM


TÉMAGYŰJTŐ
HM Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Katolikus Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Vitézi Rend
Zsidó Lelkészi Szolgálat hírei

 PARTNER LAPUNK HÍREI

 KATOLIKUS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2017. június  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30

 PROTESTÁNS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2017. június  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30

 KERESÉS
 

 ON-LINE KÖZÖSSÉGI KOMMUNIKÁCIÓ

Neve:          
Jelszava:     

 HÍRLEVÉL


A Katonai Ordinariátus körlevele Mindenszentek Ünnepére és Halottak Napjára

Startlap megosztás
2012-11-02 09:29:51
A Katonai Ordinariátus körlevele Mindenszentek Ünnepére és Halottak NapjáraÁldjon, Uram testvérünk, a testi halál,
Akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
És boldogok, kik magukat megadták Te szent akaratodnak,
A második halál nem fog fájni azoknak.
(Assisi Szent Ferenc: Nap-himnusz)
Magyarország területe egyetlen hatalmas temető, olyan mint egy öregember szíve. Amerre lépünk holtak csontjai fölött járunk, s kísér bennünket az emlékük. A „civilek” megpróbálhatnak nem törődni ezzel, de mindenki, aki volt már részese, átélője, áldozata háborúnak, és minden katona és katonacsalád különös viszonyban van a halállal és a halottakkal.

Csak a nagyon ostoba és elvetemült ember gondolhatja azt, hogy a halállal „eltűnünk hirtelen” (József Attila), és minden megsemmisül. Az ember múlhatatlan lény, hiszen a „szellemünk” halhatatlan. Minden kor minden embere számára egyértelmű volt, hogy az ember több annál, amit el lehet temetni, s ilyen értelemben az egyetlen olyan élőlény az ember, akinek „halottai” vannak. S pont a halál színe előtt vetődnek föl az igazán emberhez illő kérdések: hol vannak ők, mi van velük, mi lett a jóságukkal vagy éppen a gonoszságukkal, megszűnik-e a halállal a szeretet? S a végső és legalapvetőbb kérdés, amit Heideggernek tulajdonítanak, de ha figyeljük a gyermekeket, ők is rendszeresen fölteszik: „Miért van inkább valami, miért nincs inkább semmi?”

Ilyenkor Mindenszentek Ünnepén és Halottak Napján érdemes megállni és elgondolkodni mindezen, és valódi választ keresni.

A kereszténység lényegénél fogva a halál kérdésére adott válasz, hiszen Jézus és Vele együtt minden ember föltámadását hirdeti. Vannak, akik szeretnének ezzel a kérdéssel nem foglalkozni vagy meseszerű megoldásokkal vigasztalódni, mondván, hogy „majd a másik életemben…”. De kit vigasztalhat igazán az, hogy a  jelen életemmel és önmagammal „semmi” kapcsolat nélkül, valaki másként kezdem újra a létezést, újra átélve és elszenvedve a gyengeségeket, és veszteségeket, s maradandóság nélkül élni át az örömet?

A keresztény álláspont ennek a két napnak a jelentésén nyugszik, s ezt ezzel a szentenciával lehetne összefoglalni: „Egyszer élünk, és ez már az!”. A „modern”, vagy „posztmodern” világ kultúrája csak ennek a keresztény gyökerű gondolatnak az alapján érthető meg. Minden, amit teszünk, amire vágyunk, az „önkifejezésre” és az „önazonosságra” irányul, hogy végre önmagunk lehessünk, minden kényszer, hazugság és szerepjátszás nélkül. Ezért törekszünk saját stílusra, amit aztán sajnos könnyű „piacosítani” a divat-ipar által, de mégis szeretnénk „elkülönbözni” a többiektől. Egész életünkben „önmagunkat” keressük. Erre az „emberhez méltó gondunkra” (József Attila), nem válasz, hogy majd valaki másként újra kezdhetjük, aztán újra és újra, míg már nem különbözünk a „mindenségtől”.

Mindenszentek ünnepe azt tanítja, hogy az ember a halálon, mint egy ajtón átlépve, végre eggyé lehet a szeretteivel, s legfőbbképpen és alapvetően eggyé lesz az Istennel, de nem lesz azonos Vele, vagy velük. Megmaradunk annak, akik vagyunk. Sőt a halálban, amikor kilépek a tér és idő korlátai közül, radikálisan önmagam leszek, levetve mindent, ami csak önáltatás vagy póz volt, amivel becsaptam magamat és másokat. Itt a földön az egység, az egyesülés a mieinkkel, azokkal, akik fontosak nekünk, soha nem lehet teljes és tökéletes. Ma azt ünnepeljük, hogy Isten mindenhatóságából és egyetlen üdvözítő akaratából, az üdvözültek sokasága visszavonhatatlan közösségben van a Szentháromság Egy Istennel és a többi emberrel.

Mindenszentek napján a névtelen szenteket ünnepeljük, akiket az Egyház ünnepélyesen bár nem avatott szentté, de akik mégis Istennél vannak. Remélhetőleg mi is sok ilyen embert ismertünk, akiknek láttuk életét vagy halálát, helytállását, emberségét, hősiességét. Ők a mi „házi szentjeink” Istent nagylelkűségben nem lehet fölülmúlni, s azoknak a hétköznapi hősöknek, katonáknak, anyáknak, „Kuckó királyoknak” (Móra Ferenc), akik bármilyen módon áldozatot hoztak, azoknak Isten nem marad adósa semmivel, Ő mindenkinek megfizet tettei szerint.

Ez az ünnep egyik része, melyet a keresztény Hitvallás így fogalmaz meg: „hiszem a szentek közösségét”, ami azt jelenti, hogy mi élők és holtak, Krisztus egyetlen Testének az Egyháznak vagyunk a tagjai, összetartozunk: az élők imádkoznak a holtakért, az üdvözültek – legyenek bármilyen rendű és rangú emberek – pedig közbenjárnak értünk Istennél. Katona-temetőkben, a régiek sírjai között járjunk mindig „gyanakodva”, ne csak a halottaknak kijáró tisztelettel, hanem azzal a gondolattal, hogy Isten nem hagy bűnt és hitványságot megtorlatlanul, s a legkisebb jót sem jutalom nélkül.

Az ünnep másnapján derűre jön a ború, Isten minden neves és névtelen szentjének ünnepe után itt van a Halottak Napja, a gyász ideje, veszteségeink és mulasztásaink számbavétele. Valószínű, hogy nincs élő ember, akinek ne lenne lelkiismeret furdalása a halottaival szemben, hogy mindent megtett-e, szerette-e őket úgy, amint lehetett volna, megbocsájtott-e nekik, vagy éppen kérte-e annak bocsánatát, aki már végleg távozott?

Ezen a napon az Egyház a halottak iránti szeretetre tanít. Kultúránk az emberiség kezdeteitől fogva tanítja kötelességünket: a halottakat el kell temetni, ez fölötte van minden más kényszernek, érdeknek. Minden háborús beszámolóban szerepel a „gond”, hogyan lehet megadni az emberi testnek a végtisztességet, ami kijár neki, még az ellenségnek is.

A kereszténység azonban még ennél is többre tanít. A halottakat, halottainkat szeretni kell, természetesen másképpen, mint az élőket, de tartozunk nekik a szeretettel. Ilyenkor azok, akik az év nagy részében nem is gondolnak a halottaikra, mintegy kényszerű vezeklésként, hatalmas pénzeket áldoznak virágcsokrokra és mécsesekre. A virágra az élőknek van szükségük, nem a holtaknak, őket másként kell szeretni, csakúgy, mint egy gyereket, vagy egy idős embert. Bölcsesség kell a szeretet módjainak és lehetőségeinek fölismeréséhez. A síremlékeket az élők maguk miatt állítják, a kocsikeréknyi csokrokkal magukat nyugtatják, holott a temetőkben nincs senki. A meghaltak Istennél vannak, a temetőben csak csontjaik vagy hamvaik találhatóak, de nem ők maguk (mint ahogyan a levágott hajam is az enyém, de az nem én magam vagyok).

Az Egyház azért harangozik esténként, hogy a halottak iránti szeretetre tanítson, és a felejtés ellen tegyen. Naponta imádkozzunk a szeretteinkért, akiket Isten irgalmára bízunk, apánkért, anyánkért, nagyszüleinkért, „ne adj Isten” gyerekünkért, katonabajtársunkért, őseinkért és katonaelődeinkért, s akkor nem felejtjük el őket, s Halottak Napján nem „gombóccal a torkunkban” állunk a sírjuknál, az éves mulasztás vagy a felejtés terheivel. Akit nem akarunk elfelejteni, azt naponta „szóba kell hozni”, emlegetni kell, mert az idő nem csak a sebeket gyógyítja be, hanem az emlékeket is elhomályosítja.

Mindenszentek Ünnepe és Halottak Napja igazi családi ünnep, amikor tudatosíthatjuk, hogy a halál nem végleg, csak időlegesen, az érzékek szintjén szakít el minket egymástól, de továbbra is összetartozunk, és szerethetjük, szeretnünk kell egymást. Fogadjuk el ehhez az Egyház eszközeit, az esti harangszót, amely figyelmeztet az elhunytak seregére, akik már megtették a nagy utat, ami még nekünk hátra van. Imádkozzunk halottainkért és saját magunkért, hisz aki megszületett, egyben halálraítélt is, hogy aztán örökké élhessen.

Kosztolányi szavai akár napi imádságunkká is válhatnak:

Kevés időig sírva élünk,
s aztán a sírra rábukunk.
Légy szörnyű harcainkba vélünk,
s taníts meghalni, ó Urunk!
(Mózes imája)

Budapest, 2012. október 31-én.


Táborilelkész  -  Forrás: KTP


 
© 2010. Táborilelkész - a katonák egyházi hírei