TÁBORILELKÉSZ

HÍREK
TÖRTÉNELEM
 • A vallás, az egyház és a katonaság
 • A katonai lelkipásztori szolgálat története 1773-ig
 • Apostoli Tábori Helynökség működése a Habsburg-monarchiában 1773-1918 között
 • Forradalmak és a katonai lelkészet
 • Nemzeti hadsereg és a Magyar Apostoli Tábori Helynökség
 • Magyar Királyi Honvédség tábori lelkészete
 • Katonalelkészi szolgálat a Magyar Néphadseregben
HM TÁBORI LELKÉSZI SZOLGÁLAT
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Katolikus szolgálati ág
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Protestáns szolgálati ág
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Zsidó Lelkészi Szolgálati Ág Tábori Rabbinátus
PROGRAMOK
ELMÉLKEDÉSEK
ÜNNEPEK
VIDEOK
INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET
GALÉRIÁK
ÉLŐ TÖRTÉNELEM - VITÉZI REND
IMPRESSZUM


TÉMAGYŰJTŐ
HM Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Katolikus Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Vitézi Rend
Zsidó Lelkészi Szolgálat hírei

 PARTNER LAPUNK HÍREI

 KATOLIKUS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2017. június  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30

 PROTESTÁNS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2017. június  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30

 KERESÉS
 

 ON-LINE KÖZÖSSÉGI KOMMUNIKÁCIÓ

Neve:          
Jelszava:     

 HÍRLEVÉL


Várakozás

Startlap megosztás
2012-12-19 10:34:58
AdventMarkovics Milán Mór főhadnagy, katolikus tábori lelkész a kaposvári MH 64. Boconádi Szabó József Logosztikai Ezred tábori lelkészének adventi prédikációját adjuk közre, melynek témája a várakozás és az advent.

Krisztusban szeretett testvéreim!

Emlékszem, kiskoromban nem sok mindent vártam. Egyszerűen megéltem az életet, ami adatott. Ha egy jó dolog került elém, például megláttam egy jó fadarabot, mindjárt játszani kezdtem vele. Ha valami nem kedves történt, például megjelent egy morgó kutya, akkor félni kezdtem.

Ám egyiket sem vártam. Nem néztem sem az órámat, sem reggel nem terveztem el, hogy mikor fogok egy bottal játszani és mikor jöhet a kutya.

Várakozás ettől még volt bennem. Mert tudtam, hogy van egy kutya a hátsó kertnél és tudtam, hogy sok jó játékot is találni ott. Talán még álmodtam is erről.

Az érzés, amit akkor várakozásnak neveztem más volt mint amilyen később lett.

Felnőtt korunkra mindannyian egyre kevésbé vesszük észre azt a gazdag ajándékot, amellyel Isten minden pillanatban megajándékoz bennünket.

Hadd mondjak egy általános példát erre: amikor egy párnak gyermeke fogan, már várják, hogy megszülessen. Mégis az átélt boldogság nem sietteti ezt. Élvezik az apaság és anyaság pillanatnyi állapotát. deális esetben átjárja az öröm a fiatal párt, amikor az anya hasát figyelik együtt, ahogy a magzat rugdalódzik, a készülődésük felkészülés, ám nem átmenet, hanem az élet egy szelete!

A várakozás tehát a jelen pillanat. Hiába a jövőről szól, a jelen az, amiben megvalósul. A legtöbb boldogtalan élet abból fakad, hogy az emberek többsége mindig a jövőben él, és nem veszi észre, hogy valójában a jövő a jelenben van. A jelenben van, mert a mi fejünkben csak tervek léteznek, nem a jövő maga. Vagy éppen attól boldogtalan sok élet, hogy tervek között él valaki, és ha ezek nem valósulnak meg, akkor az olyan mintha maga az élet lenne ellenük.

Erre is nézhetünk egy példát: ha az említett fiatal párnak nem egészséges gyermeke születik, lehet összetörnek lelkileg. Az álmuk, hogy majd a gyermekükkel együtt nyaralnak, mennek szülinapi zsúrokra, vagy hogy lesz belőle híres orvos vagy ügyvéd, egy csapásra szertefoszlik.

Az élet igazságtalan, Isten büntetése ez, vagy csupán emberi terveink bizonyultak hiábavalónak?

Advent a várakozás időszaka. Az, hogy Krisztus megszületik-e bennünk nem egy tökéletes Karácsony pillanata kell legyen. Sőt, nem is december 24-e. Karácsony esténk hasonló egy születésnapi ünnephez.
Az ünnepeltnek az életét ünnepeljük!

Nem a születésnap kell jól sikerüljön, hanem az életünknek, annak akit ünneplünk, és annak, aki ünnepli. Ha feszültség van otthon karácsony táján, sok a készülés és a munka, gondoljunk erre.

Ám térjünk vissza Advent idejére. Advent valójában a szívünk mélyén jelen lévő várakozás, amiben arra várunk, hogy itt és most kimondjam azt, amit Mária és József is kimondott az angyalnak.

(Máté 1,23-) “Íme a szűz fogan és fiat szül, Emmánuel lesz a neve. Ez azt jelenti: Velünk az Isten. “
Nem velünk lesz az Isten - írja az evangélium, hanem velünk van!
Ha igazán Krisztust követők akarunk lenni, bármikor el kell tudjuk dobni emberi terveinket, és hinnünk kell az Úr angyalának, aki lelkünkben szólít meg bennünket.

Persze sokan gondolhatják most, hogy rendben van ez, jól hangzik, de HOGYAN? Pedig a válasz egyszerű. Itt és most, mindig éppen akkor és éppen ott, ahol vagyok meghozni a döntést Krisztus mellett. A döntés Mária és József döntése. Ez a döntés még nem karácsony, és még messze nem húsvét. Ha nem hozzuk meg tehát e döntést, akkor életünk egy elszenderült ál-hitű és ál-vallásos világban zajlik le, melyben vagy magányosakká leszünk, vagy a bűnt tömjénezők körében találjuk magunkat, akik szerint mi  igaz emberek vagyunk.

Jézus apostolai arról vitatkoztak ki hol fog ülni majd a mennyországban. Nem lehet nehéz elképzelni Jézus szánakozó tekintetét, ami legalább annyira lehetett számonkérő és neheztelő, ahogy ma is hallhatjuk az egyház intő szavát életünket illetően.

Jézus így szólt ekkor tanítványaihoz: hogy “ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,44-) Jézus újra és újra hangsúlyozza, hogy a földi életünkkel foglalkozzunk.
Azzal a küldetéssel, amit Isten a szívünk legmélyebb hajlandóságaként belénk - a lelkünkbe - helyezett.
Ez a küldetés nem az odaátról szól, nem ott történik, hanem itt és most. Mindig.

Testvéreim! Senki sem lakott még jól az étlappal. Akkor lakunk jól, ha az étlap megvizsgálása után eszünk is. Ha a terveink az életünkké válnak, valójában az életünk csak terv marad. Gondoljunk arra: amikor megállít egy rendőr valakit aki szabálytalanul közelekedett. Megbünteti, pénzbüntetést szab ki rá, éppen amennyit a törvények előírnak. Mindegy, hogy a szabálytalanul közlekedő szegény ember vagy multimilliomos.

Pedig érezzük és látjuk, hogy a büntetés mértéke messze nem egyenlő mértékben jelent terhet a gazdag és a szegény szabálytalankodó számára.
A törvények úgy mint a teremtett valóság egy objektív világ, ami nem veszi figyelembe emberi mivoltunkat. Egy oroszlán számára például egy egyetemi professzor és egy villamos vezetője ugyanúgy csak egy-egy ember. Isten ebben egyenlőnek tekint bennünket. Minden emberi rangtól vagy épp rang nélküliségtől mentesen.

Látható tehát: az egyenlőség lehet örömünk, de bánatunk is. A kérdés csak az, hogy egy jogvédővel vagy egy oroszlánnal van-e dolgunk? Ám Isten “még a fejeteken a hajszálakat is mind számon tartja. Ne féljetek hát!” . olvashatjuk az evangéliumban (Lk 12,7) A szerető Isten tehát az előző példa szerint egy falusi rendőr, aki tudja kivel van dolga, mert ismeri.

Ha nagyvárosi lenne, akkor a rendőr példa esete már puszta adminisztráció lenne, hiszen a törvény adott, de a személyesség elhomályosodik a metropolisz szmogos világában.

A rendőr akkor testesíti meg az igazságot és a társadalmi igazságosságot, ha egyrészt egyenlően kezel mindenkit és nem engedi tovább hajtani a szabálytalankodót, pusztán azért, mert az egy magas pozícióban lévő ember. Másrészt akkor, ha nem személytelen módon, hanem a személyességet figyelembe véve, jó esetben, a törvények általi szabad keretek között hozza meg döntését.

Ha valaki átgondolja a példát, láthatja, hogy sem a rendőrnek sem másnak nincs könnyű dolga, sőt valójában lehetetlen, hogy abszolút jó döntéseket hozzunk meg. A példában a rendőrt kötik a törvények, másrészt emberként személyes kapcsolatba kerül a másikkal.

Egyikünk sem lenne képes rá, mert nem érjük fel Isten végtelen szeretetét, amelyben egyszerre vagyunk végtelenül függetlenek, mégis személyes közelségben és függőségben a másikkal.

Egyikünk sem képes erre, mert mindannyiunkat kötnek a teremtett világ törvényei, másrészt él bennünk a személyes emberi szabadságunk, amivel akár a világ törvényeivel dacolva is, de élni akarunk.

Isten szimbolikusan a falusi rendőr, mindkettőre képes egyszerre. Nagy misztérium ez, mégis ez, amit mi keresztények követünk. Hiszen így imádkozunk:
“Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma,... Legyen meg a te akaratod,
és bocsásd meg bűneinket.”

Szabadságot ad, és kísért, kenyeret ad és megbocsát, az akaratát követjük, mégis mi dönthetünk?

Ki képes arra, hogy a világ törvényeivel dacolva tegye meg ezt? Csak Ő Isten, Ő a fiú, aki megtestesült isten és emberi mivoltában, és ugyanígy a világnak kiszolgáltatatva feltámadt. Micsoda apokalipszis, micsoda nyilvánvaló isteni tett, amelyet ésszel alig foghatunk fel! És mi Életünket, tervekkel teli szőve, kiöljük a személyességet; vagy pusztán szellemünk felsőbbségét hirdetve el akarjuk felejteni a világ teremtett törvényeit.

Enyhe iróniával kérdem: mennyi személyesség vagy elfogadás lehetett az apostolokban, amikor a mennyországbeli hatalmi pozíciókon akartak osztozkodni? Jézus példája egyértelmű: fogadjuk el a teremtett világ törvényeit, ám sose felejtsük: ő lelket lehelt belénk!

Testvéreim! Hogy jól értsük: szükség van tervekre. ám meg kell értsük, hogy a tervek is a jelen részei, nem a jövőé. Ha ugyanis erről elfeledkezünk elhalnak a tetteink. Hiába nézzük az eget áhítatos tekintettel, ha nem Istent keressük, hanem egy elképzelt jövőről álmodozunk. Dönteni, tenni és élni itt és most kell. És igen: tervezni is. A többi Istené.

Ha megértjük, de még inkább átéljük az előzőeket minden tisztább és egyértelműbb lesz. De hát nem erre vágyunk ma leginkább? Szükségünk van az őszinte, tiszta és egyértelmű szavakra. Szükség van ma az öröm hirdetésére. Őszinte volt Mária, és őszinte volt Tamás, aki ki merte mondani kételyét Jézus valódiságával szemben. Amíg nem vagyunk őszinték (különösen magunkhoz), Jézus sem fogja sebét megmutatni számunkra, ahogy megmutatta Tamásnak.

Pedig ha megtesszük éppen az történik amire sokan vágyunk: Isten megmutatkozik számunkra. Nyilvánvaló lesz és bizonyos, hogy Krisztus meghalt értünk. Nemcsak a seb, hanem helye is fontos,
az amit saját szenvedéseinkkel kell kiegészítenünk. Jézus sebe helyén a miénk is rajzolódik már, csak valakinek még nincs ott, valakinek még friss, vagy épp hogy csak gyógyulni kezdett.

Kiegészíteni nem a megváltottságunk hiánya miatt, hanem személyes döntésünk okán kell.

Ha ugyanis meghozzuk a döntést itt és most, az a mi hitünk lesz, ez pedig tetteket fog szülni, a tettek pedig fájdalmat és szenvedést. Sokan ennyit látnak a kereszténységből. Pedig ez még nem minden. A fájdalomból tapasztalat nő ki, és megszületik belőle a bölcsesség. Nem a szándékos fájdalomból tehát, hanem az élet által adott szenvedések által.

(Persze) A szenvedés nem öröm, de amit abból tanulunk már igen. Fejlődésünk a Szentlélek segítségével éppen a bölcsességben való megmerítkezés. Egy bölcs szó, mely mögött egy élet van, ma is tiszteletet ébreszt. Jóllehet azt látjuk, hogy egyre tiszteletlenebbek a fiatalok az idősek iránt, a tekintély leáldozóban van, mégis aki a fiatalok nyelvén tudja elmondani vagy megmutatni, hogy a világ több mint a modern világ alkotta technicizált mámor, arra még a mai fiatalok is ámulattal néznek.

A felnőttek és idősek felelőssége a példamutatás. Korábban sem volt, de ma egyáltalán nincs bölcs szó bölcs tettek nélkül. Ha életünk és szavaink nem találkoznak az nem bölcsesség, hanem okoskodás.
Minden felnőtt lelkiismeretvizsgálati anyaga, hogy a tettei, szavai és elvárásai találkoznak-e egymással és a világgal!
Ha úgy érezzük, hogy valahol nem stimmel valami, akkor a mai világ egyik legelteredtebb lelki betegségével lehet dolgunk: “megrekeditiszünk” van. :)

Az általam elnevezett szellemi betegség könnyen leírható: Ismerünk állatokat, akik levedlik bőrüket, amikor azt kinövik. A mi lelkünk is fejlődik, úgymond növekszik, s ha nem vedlünk, akkor megrekedünk. Ha nem merünk megszabadulni mindentől, amit felvettünk, akkor egydimenziós, megrekedt emberekké válunk. Ennek következménye a magány, a monotonia, a keserűség, egyhangúság, depresszió. Ám a legrosszabb, hogy azt hisszük nem tudunk belőle megszabadulni. Egy háziorvos azt mondaná, hogy írjunk fel gyógyszert a tünet kezelésére, de itt a betegséget kellene most gyógyítani. Lehet a depressziót kezelni, de gyógyítani csak az embert.

Minél idősebbek leszünk annál nehezebb elengedni elképzeléseket, szokásokat, eszméket.
Pedig a birtoklási vágy nemcsak tárgyakban nyilvánul meg, hanem szellemi dolgokban is.

Ha gyógyulni akarunk a “megrekeditiszből” nehéz lépéseket kell meghoznunk. Ám nem a lépések nehezek, hanem a rajtunk lévő ruha súlyos. Ha nem azzal együtt tesszük meg e lépéseket, akkor mindjárt könnyű lesz ugyanaz a lépés. Ezt a lelki ruhát ledobni csak saját életünk új alapokra való helyezésével érhetjük el. A keresztelés és a benne foglalt ígéretek megújítása újra és újra erre hívja fel figyelmünket. “Jézus Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket” (Lk 3,10-18), vagyis engednünk kell, hogy leégjen rólunk az, ami teher, ami puszta emberi.

Kaposfüreden van egy kiállítás a Kling galériában, ahol éppen édesapám által alkotott ikonjai vannak kiállítva. A megnyitó során néhány szó erejéig én is megszólaltam és Florenszkij, a nagy ikonteológus és fiolófus szavait idéztem: “az ikonokon a próbatétel tüzében megmaradtakat ábrázolják, akik testéről leég ruha, de magasztos tetteik lepel - fényhordozó szövetet növesztenek.”

Mária isteni piros felső ruhája, vagy Jézus emberi kék felső ruhája nem egy szövet színe, hanem a lemeztelenített ember fényhordozó emberi és isteni kifejeződése. Isten tehát emberi életre szánt bennünket, de az isteni életre hív. Isten élettel ajándékozott meg bennünket, sőt jelen időben kellene mondanom: élettel ajándékoz e percben bennünket. Ez az élet nemcsak a biológiai élet, hanem a létezésünk maga. Isten azért jött el közénk, hogy életünk legyen, és az bőségben legyen. (vö. Jn 10,10)

Amikor életről beszélünk, akkor sokan a biológia órán tanult életre gondolnak. Pedig az élet egy nagyon bonyolult, nehezen meghatározható fogalom. Az élet és élettelen mellett, az én életem valójában az élettörténetem. A világegyetemben való létezésemet, tapasztalataimat is így nevezem: az élet; az élet maga. Olyannyira átjár bennünket a biológiai élet meghatározása, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy milyen fontos dolog mellett megyünk el.

Vagy van valaki, aki hallott már olyat, hogy egy nagymama az unokájának így mesél a nagypapáról?
“nagypapi igazi erős ektodermával fogant meg, de ő is volt pici gyerek, hasonló enzimeket termelve mint te, egy nap viszont, amikor már felnőtt volt a transzkripciós faktorok a szignál transzdukciós zavarai miatt egy-két sejtjében diszfunkcionált. “

Háromdimenziós lények vagyunk. Ha csak az egyiket szemléljük is az igazat állíthatjuk, a valóst, mégsem a teljes igazság az. A példában a nagypapa testi funkciói mögött ember érzések, élettörténet, hit és szenvedés húzódik meg.

A három dimenzió nem a tér irányait jelöli, hanem a lelkünk, szellemünk világát, a külső anyagi világét és azt a világot, amely e kettő alkot: a közösség és társadalom világát. Egyiktől sem menekülhetünk el. Amikor bűnbánatot tartunk, amikor gyónásra készülődünk végig kell gondoljuk mind a három dimenziót. A szabadulás tehát a magunkon hordott emberi terhek elégetéséből áll. Tekintsünk szellemünk és lelkünk mélyébe. Tekintsünk testünkre, és annak tiszteletére. Tekintsünk a közösségre és a társadalomra. Kihasználjuk-e három dimenziót, vagy vele együtt élünk és lüktetünk?

Így kérdés az is, hogy Isten imádása, vagyis lényegében az imádságunk pusztán szellemi, vagy bevonjuk ebbe a testünket és a közösséget is? A katolikus liturgiában fontos a mozgás. Igaz, elsősorban a pap számára van sok mozdulat, halk és hangos imdádság előírva, ám a közösség ebben részt véve térdel, áll fel, teszi össze a kezét.

Sajnos rólunk katolikusokról a hideg racionalitás és túlzó visszafogottság jut eszébe a nem hívő embereknek. Akár a padban ültem régen, akár most papként nézek szembe egy-egy gyülekezettel, azt kell mondanom, van igazság ebben. Kevés katolikus hívő ember tud felszabadult hittel jelen lenni egy-egy liturgián, ahogy évszázadokig lehetetlen volt a hívek számára nem puszta leválasztott világ tagjaiként jelen lenni benne.

Ennek hiánya megszülte a másik végletet. A legtöbb új alapítású egyházban, vég nélkül énekelnek, zenélnek, táncolnak. Ami nálunk elnyomott volt, az érzelmek megélése és kifejezése, ott ezt ömlengve, kitombolva engedhetik ki az emberek magukból. A hideg ész és a forró érzelmek azonban nem ellenségei egymásnak. Ha merünk hinni, egyszerűen jól fogjuk magunkat érezni, biztonságban.

A rám néző szomorú tekintetek és magukba hajló testek mutatják, hogy zárkózottak vagyunk.
Ha nem merünk jelen lenni, nem fogunk tudni mosolyogni, akár nevetni, sem sírni, sem a fájdalmat gyógyítani. Templomba járó robotokká válunk.

Ám ha nem tanulunk, nem tudunk csendben lenni, ha csak érzelmekkel telítjük a szakrális időt és helyet, őrültek leszünk, akik szerelmükkel megfojtják a világot.

Advent ideje a gyónásé is. A gyónások legnagyobb része éppen a megrekedtségről szól.
Azokat a dolgokat gyónjuk meg, amikről úgy érezzük, hogy visszatartanak attól, hogy egyenes gerinccel nézzünk szembe Istennel.
Ne a 10 parancsolat, hanem a szeretet parancsa legyen a lelkünk tükre, és akár a miatyánk, ami minden imádság imádságaként szól hozzánk.

Hadd vegyem végig röviden példaszerűen mindezt:

Mi atyánk:
Tudom Istent apának látni? Rá tekinteni úgy mint egy mennyei atyusra?
ki a mennyekben vagy...
valóban Istenben élem meg minden pillanatomat, vagy csak akkor amikor templomban vagyok?
szenteltessék meg a Te neved:
életem által, mások is Istent dicsérik, vagy épp ellenkezőleg, rám mutogatnak így: ha ő ilyen, milyen lehet az Istene?
Jöjjön el a te Országod, legyen meg a te akaratod, ahogy a mennyben úgy a földön is.
Kerestem már Isten rám vonatkozó akaratát? Vagy ahogy beszéltem már róla, emberi terveimet ha keresztülhúzza, akkor elfordulok tőle?
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma:
Elfogadom-e, ha Isten semmit sem ad meg nekem, amit kérek, de megad mindent, amire szükségem van?
és bocsásd meg vétkeinket miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek:
meg tudok bocsátani magamnak? Meg tudok bocsátani a másiknak? Meg tudok bocsátani egy közösségnek? És elhiszem-e, hogy Isten valóban megbocsát nekünk, ha bűnbánatot tartottam? Tudom-e, hogy a megbocsátás valódi megnyugvás, a következmények vállalása mellett?
és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!
Látom, amikor én cselekszem a gonoszat? Vagy azt hiszem azt csak velem cselekszik? Felkészültem-e  a gonosz elleni támadásra: imádsággal, tanulással és minden eszközzel, melyet Isten nekem szánt? És legfőbbképpen: Istent nézem-e minden pillanatban lelki szemeimmel?

Testvéreim!

A bűn nem valami, ami elromlott bennünk például egy cipő, ami rossz rajtunk. Hanem a járásunk módja, ami tönkre fogja tenni a cipőnket. Hacsak lefelé és magunkba nézünk nem fogjuk tudni megoldani a dolgot, sőt újra és újra jöhetünk gyónni, vagy akár úgy döntünk, hogy már meg sem gyónjuk...

A helyes magatartás, ha a járásunkat változtatjuk meg, vagyis folyamatában változtatunk a dolgon. Amikor nem magunkba, hanem Istenre tekintünk. Ha nem azt nézzük, hogy mit ne tegyünk, hanem az, hogy mit tegyünk. A gyónás tehát nem cipőcsere, hanem járásjavítás. Amikor azt mondjuk, hogy ezentúl a jóra törekszem, valójában megoldást is találtam arra, amiben újra és újra elbukom.

Ha nem, akkor segítséget kell kérni. A bűntudatban ugyanis vagy a bűntudatot utáljuk és akkor magunkat felmentjük, vagy magunkat és akkor képtelenek leszünk gyógyulni.

A bűnt utáld, ne a bűnöst.

Végül, de nem utolsósorban nézzük meg mit mond Keresztelő János a helyes útról. Senkit sem ítél el, a vámosokat sem, csak azt kérte tőlük tisztességesek legyenek. A katonákat sem, nem azt mondta nekik, hogy a katonaság rossz dolog, hanem azt, hogy az erőszak és zsarolás, a pénz harácsolása viszi őket a romlásba.

Ez az üzenet számunkra is ma: Isten gyermekei vagytok mind! Bárhol vagytok is a világban, bármit bízott rád Isten, ne mást akarj, hanem ott és ahol vagy tedd meg azt, amit ott és akkor Krisztus tenne.



Szerző: Markovics Milán Mór főhadnagy, katolikus tábori lelkész  -  Táborilelkész


 
© 2010. Táborilelkész - a katonák egyházi hírei