TÁBORILELKÉSZ

HÍREK
TÖRTÉNELEM
 • A vallás, az egyház és a katonaság
 • A katonai lelkipásztori szolgálat története 1773-ig
 • Apostoli Tábori Helynökség működése a Habsburg-monarchiában 1773-1918 között
 • Forradalmak és a katonai lelkészet
 • Nemzeti hadsereg és a Magyar Apostoli Tábori Helynökség
 • Magyar Királyi Honvédség tábori lelkészete
 • Katonalelkészi szolgálat a Magyar Néphadseregben
HM TÁBORI LELKÉSZI SZOLGÁLAT
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Katolikus szolgálati ág
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Protestáns szolgálati ág
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Zsidó Lelkészi Szolgálati Ág Tábori Rabbinátus
PROGRAMOK
ELMÉLKEDÉSEK
ÜNNEPEK
VIDEOK
INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET
GALÉRIÁK
ÉLŐ TÖRTÉNELEM - VITÉZI REND
IMPRESSZUM


TÉMAGYŰJTŐ
HM Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Katolikus Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Vitézi Rend
Zsidó Lelkészi Szolgálat hírei

 PARTNER LAPUNK HÍREI

 KATOLIKUS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2017. október  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

 PROTESTÁNS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2017. október  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

 KERESÉS
 

 ON-LINE KÖZÖSSÉGI KOMMUNIKÁCIÓ

Neve:          
Jelszava:     

 HÍRLEVÉL


A katonai lelkipásztori szolgálat története 1773-ig

Startlap megosztás
2010-10-27 18:12:56

A PAPI SZOLGÁLAT AZ ÓKORBAN.
A POGÁNY NÉPEK HADAIBAN

A harcoló katonák lelki szolgálata, a papok működése a seregekben nem egy kor találmánya, hanem az emberiség őstörténetének homályba vesző, de kimutatható örök emberi igénye. A katonák között végzett lelkészi szolgálattal azóta találkozunk különböző alakban és mértékben, amióta a népek és nemzetek háborúkat viselnek. Részletesen szól erről mind a mondavilág, mind az egyetemes, mind pedig a vallástörténet.

Laokoón és fiainak a tragédiájaA naiv hősi eposzok név szerint őrzik meg emléküket, s nemegyszer döntő szerepet tulajdonítanak nekik. Kalchas szerepe a trójai háború megindulásában (Iphigenia feláldozása) és befejezésének dűlőre vitelében (közreműködése a trójai faló becsempészésében) éppoly ismeretes, akár a trójai Laokoón és fiainak a tragédiája, vagy a druidák, skaldok, a kelta bárdok és a hun-magyar sámánoknak a szerepe. Mielőtt az athéni népgyűlés háborút üzent volna, először Delphibe, a jósokhoz fordult. A római szenátus előbb haruspexeitől, az ősmagyar pedig táltosaitól kért jóstatot. Az életre-halálra menő háborúkat, ha más néven is, de mindig "pro aris et focis" - a "hazáért és vallásért" vívták a törzsek, népek és nemzetek.

Ezekben az ősi megnyilatkozásokban - ha véres kegyetlenséggel, vagy kicsinyesnek látszó babonákkal keveredtek is - az élet-halál mezsgyéjén járó, a történelem titokzatosságát közvetlenül látó és tapasztaló ember kereste a kapcsolatot az örök és feltétlen hatalommal, amelynek döntő befolyását érezte, a jóindulatát ezért biztosítani akarta.

A vallástörténet kutatóinak munkássága eredményeképpen nyilvánvaló, hogy a hadba vonulásokat már a legrégibb korban is minden nép különös pompával ünnepelte meg, és az ősvallások vezetői különféle szertartásokkal adtak kifejezést vallásos érzelmeiknek, isteneikben bizakodó reményeiknek. A Krisztus előtt élt népek szintén vallási motívumokat szőttek a harcossá avatás, a hadba vonulás, a vereség fájdalmába és a győzelem fölött érzett örvendezésbe. Az ősnépek úgy érezték és tudták, hogy az egymás ellen folytatott harcaikban isteneik is részt vesznek, akiket szükség esetén kérni vagy kiengesztelni kell. Győzelem esetén pedig nem maradhattak el a hálaadó áldozatok sem.

A rómaiaknál a légiókat jövendőmondók (haruspexek) kísérték, akik az áldozati állatok beleiből, a madarak repüléséből törekedtek az ütközetek kimenetelét megjósolni, és a győzelmet az istenektől kieszközölni. A győzelmes háború után pedig a győzelem istenének, istennőjének hálaáldozatot mutattak be. A római hadvezérek a légiók előtt vitették bálványaikat, hogy katonáikban ébren tartsák a vallásos érzületet. A germánoknál a hadsereget, a ,Kriegsopfert" bemutató papok kísérték a harcokban.

Pogány magyar őseinknek is volt vallása, az aránylag tiszta monoteizmus (egyistenhit); a sámánizmus. Ennek papjai a táltosok, javasok, bűbájosok voltak, akik a magyarok hadi vállalkozásai előtt áldozatot mutattak be istenüknek. A hadra kelt seregben különböző óvintézkedésekkel védekeztek a járványok ellen. A sámánok a betegségeket a "rossz szellem" művének tartották, és úgy gondolták, hogy az egészséget csak úgy lehet visszanyerni, ha a betegség okozóját, azaz a rossz szellemet kiűzik a testből. A magyaroknál az orvoslás tudományával elsősorban a szellemekkel "érintkező" papok, táltosok foglalkoztak. Hiedelmeik szerint egyedül ők voltak képesek uralkodni a rossz szellemek fölött. és egyedül ők űzhették ki a szellemet a beteg testéből.

A sámánok varázserejében való hit mellett a magyarok vallásos életében szerepet kapott az ősök szellemének a tisztelete is. Az ősök varázshatalmában való hit az őskor totemisztikus világszemléletére vezethető vissza. amely szerint az őscsalád életébe egykor égi rendelésre beavatkozott állatős - turulmadár - teremtette meg azt. E monda szerint Emesét álmában az isteni rendelésre megjelenő turulmadár ejti teherbe, és így lesz anyjává Álmosnak. akit az új haza elfoglalása előtt feláldoznak, hogy örökölt garázsereje és uralkodói képességei teljes egészükben szálljanak át fiára. Árpádra. Áldozattal fordultak tehát istenükhöz és az ősök szelleméhez, hogy Almos fejedelemnek varázsereje és bölcsessége, bátorsága a földi béklyóktól megszabadulva, fia, Árpád lelkébe költözzék, és az ifjú fejedelmet képessé tegye elkövetkezendő nagy feladatainak megoldására. a harcok győzelmes megvívására.

Ismeretes a patriarchális teokráciát - az egy személyben gyakorolt világi és egyházi hatalmat - követő népek és nemzetek életében a vallás és a hadviselés szerves kapcsolata, ahol az államfő, a hadúr egyszersmind népének a főpapja, ott a papok lelkészi szolgálata olyan természetesen van beleágyazva a hadi életbe, hogy mindkettő nagyon sokszor vezető szerepet is cserél.

A KATONASÁG LELKI GONDOZÁSA A KERESZTÉNYSÉG KEZDETEKOR

Az ókori népek között volt egy, amelyik abban különbözött a többitől, hogy kiválasztottságában előkészítette a kereszténységet. Ez a kiválasztott nép Izrael volt. Ennek a népnek éppen úgy voltak katonái, mint a többi népeknek, és katonái között lelki szolgálat is létezett. Mindez azonban egészen más tartalommal bírt, mint a pogány népek katonasága és katonai szolgálata.

Nem túlzás azt mondani, hogy a Genezis könyvében a zsidó katonai lelkipásztori szolgálat nyomait fedezzük fel. Amikor Ábrám megtudta, hogy testvére, Lót az elamiták és szövetségeseik fogságába esett, kiszabadította őt rabszolgáival, asszonyaival, vagyonával és népével együtt. Ábrám már visszafelé tartott a győzelmes csatából, amikor Melkizedek, Salem (valószínűleg Jeruzsálem) királya, a fölséges Isten papja elé ment, ,megáldá őt és mondá: áldja meg Abrámot a fölséges Isten, ki az eget és a földet teremtette és áldott legyen a fölséges Isten, kinek segítségével kezedben vannak ellenségeid" (Gen. 14., 19-20.). Az idézet, ha csak távolról és közvetve is, de arra enged következtetni, hogy a katonákat a csata után a papok megáldották. A következő idézet már határozottabb ebben a tekintetben. Mózes a pusztai vándorlás végén - Kr. e. 1200 körül - a választott nép elé tárja a Sínai-hegyen kötött szövetség történetét, és annak minden vallási és polgári törvényét. "Ha hadba mégy ellenségeid ellen, s látod a lovasokat, a harci szekereket s az ellenséges had sokaságát, mely nagyobb mint a tiéd: ne félj tőlük, mert veled van az úr, a te Istened, aki kihozott téged Egyiptom földjéről. Mikor pedig közeledik már az ütközet, álljon a pap a sereg elé és így szóljon a néphez: Halljad Izrael! Ti ma megütköztök ellenségeitekkel: meg ne ijedjen szívetek, ne féljetek, ne csüggedjetek, ne rettegjetek tőlük, mert az úr, a ti Istenetek közöttetek vagyon, és harcol érettetek az ellenség ellen, hogy megmentsen titeket a veszedelemből." (Deut. 20., 1-4.) Izrael fiai zászlókkal és háborús jelvényekkel vették körül a frigyszekrényt. Csatáik alkalmával pedig a seregek előtt vitték azt, hogy így biztosítsák győzelmüket.

Ami a pogány népeknél szokás volt, az a kiválasztott zsidó népnél már törvény lett. A kereszténység a pogány szokásokat megszentelte, a zsidó törvényeket az Újszövetség krisztusi törvényeivel egészítette ki. A kereszténységnek gondja volt a római császári hadsereg kötelékében élő keresztény katonák lelki megerősítésére is. Az egyház és a katonaság kapcsolatának Konstantin császár előtti korszakát a mártíraktákból ismerhetjük meg elsősorban. Azonkívül bőséges ismereteket nyújtanak a keresztény írók is, mint például Tertullian: Apologeticum című műve.

A keresztényüldözések korában a keresztény katonák lelkületére jellemző történet szent Sebestyéné, aki Dioklecián császár alatt (2K4-305) a testőrség parancsnoka lett. Amikor a császár megtudta, hogy testőrségének parancsnoka is keresztény, nyílt hitvallása miatt átadta a katonáknak. akik egy fához állítva lenyilazták őt. A katonák azt hitték, hogy meghalt, de tévedtek. Amikor sebeiből kigyógyult, visszament, és szolgálatra jelentkezett a császárnál, aki dühében egy cirkuszba hurcoltatta és botokkal agyonverette 288-ban. Sebestyén élettörténetében egy Polikárp nevű pap játszott szerepet, talán ő volt a császári seregek katonáinak a papja.

A keresztény császári katonák lelkiismereti problémái megoldódtak akkor, amikor a Római Birodalomban a kereszténység államvallássá lett, és a keresztény lelkiség hivatalosan is már teret kapott a katonák életében. Döntő szerepe volt ebben Konstantin császár 313-ban kiadott császári parancsának. Őt ugyan reformtörekvéseiben, a kereszténységet támogató cselekedeteiben császári hatalma növelésének célja vezette. mégis nagy szolgálatot tett azzal, hogy a hadseregben lehetővé tette a keresztény telki szolgálatot, a papok működését. Előbb Eusebius a Vita Constantini című munkájában említi, hogy Konstantin császár a római hadseregben a pogány papokat keresztény diakónusokkal, papokkal váltotta fel, a lelkészi szolgálatot megszervezte úgy, hogy minden légió számára egy tábori sátorkápolnát állíttatott és papot rendelt. Később Sozomenus történetíró (439-450 körül) De visione Constantini M. című művében megerősíti Eusebius állítását.

S bár Eusebiuson és Sozomenuson kívül mások nem tesznek említést erről és dokumentumokkal sem bizonyítható, a gyakorlat mégis igazolni látszik ezt.1

Az azonban bizonyos. hogy I. Pelagius pápa a VI. század közepén Lőrinc civittavechiai püspökhöz írott levelében arról számol be, hogy ha elszigetelten is, de előfordul különleges és önálló katonalelkészi szolgálat a római hadseregben.2

Mindenesetre Konstantin császár rendelkezései megadták a lehetőségét annak, hogy az egyház a katonák között, azok lelki üdvéért tevékenykedhessen. Később pedig - mint azt I. Pelagius leveléből tudjuk - a katonák között végzett lelkipásztori tevékenységet egy önálló intézményben fejthette ki. Az önálló katonalelkészi szolgálat intézményesítése tulajdonképpen csak akkor sikerült, amikor a Római Birodalom központi irányítású hatalmi szerkezete megbomlott, és annak a súlypontja az Alpokon túl élő germán népekhez tevődött át.

A RENDSZERES KATONALELKÉSZI SZOLGÁLAT
KEZDETEI A KÖZÉPKORBAN

A középkor első felének katonai lelkészetéről alig tudunk valamit. A IV. század közepén megindult népvándorlás szökőárként zúgott végig a világon. Négy évszázadon keresztül egymást űzték a skandináv népek, a kelták, gallok, germánok számos néptörzse, majd a gót, szarmata, finnugor, mongol, arab, iráni csoportok. Kínától az Ibériaifélszigetig, Indiától az Atlanti-óceánig elpusztult, amit a görög-római kultúra államformában és életvitelben évezredeken át alkotott. Sokszor úgy látszott, hogy e pusztulás nyomán miazmássá lett légkörben maga az élet is elpusztul.

A kereszt tövéből világgá szóródó hithirdetők elkeveredtek a vonuló és kavargó néptömegek között. Az evangélium hirdetőinek vértanúvére, szívós fáradozásuk verítéke is hozzájárult, hogy végül is lecsendesedett az évszázados vihar, és lehetővé vált egy új élet ébredése.

Hogy kik és hol voltak ennek a világmentő békés hadjáratnak a közkatonái, és kik voltak a vezérei, azt az elpusztult emlékekből csak szórványosan ismerjük.

Európa sohasem felejti el a rheimsi Déneseket, a szombathelyi Mártonokat, a noricumi Severineket, a Fekete-tenger vidékén dolgozó Ulfilast, a Germániát térítő Bonifácot, Britannia Agostonát, Írország Patrikját, Magyarország Adalbertjét, a Balkán Cyrill és Methódját.

A kereszténnyé lett pogány népek állami berendezkedésükben példaképnek tartották a Római Birodalom felépítését. A népek vezetői utánozták Konstantin példáját az egyház és állam kapcsolatainak megteremtésében. Minthogy a pogány népek államiságát a kereszténység teremtette meg, és szervezeti felépítésében az egyháziak működtek közre, érthető, hogy a szervezeti felépítés kisebb-nagyobb sejtjeiben is érezhető volt az egyházi befolyás. A katonaság szervezetében a katonák lelki igényeinek a kielégítését is az egyház "szervezte" meg, de még nem intézményesen.

A VIII. századtól kezdve, amikor Nagy Károly a Frank Birodalom felállításával egységbe foglalta a régi Róma Itálián kívül fekvő területeit, békés átalakulásnak indult az állam belső élete is. Már nem volt mindenki katona, mint a vándorlási idők harcai között. A római berendezkedést felváltotta a hűbérrendszer, a korlátlan hatalmú uralkodót a "primus inter pares" - első az egyenlők között -, majd a választófejedelmek által választott császár. Fegyverben csak annyi ember maradt, amennyi a belső rend fenntartására és az esetleges külső támadások kivédésére szükséges volt. Csak a keleten emelt váraknak volt állandó őrségük.

De éppen ez a tagozódás teremtette meg a mai értelemben vett katonalelkészetet. A pap, mint a várőrségnek vagy a hadra kelt zászlóaljnak kísérője jelenik meg, és a vezér törzsében találjuk őt. A zászlósúr magával hozza, vagy pedig mint önkéntes követi hadba vonult híveit.

741-ben meghalt Martell Károly, akinek uralkodása alatt Bonifác érsek befejezte a német egyház hierarchiájának megszervezését. Martele Károly egyik utódjának, Karlmannak segítségével az érsek, mint a római pápa képviselője, megtartotta az első német nemzeti zsinatot.

A rendszeres katonai lelkipásztori szolgálatot ez a zsinat, a ,Concilium germanicum" rendelte el 742. április 21-én. A zsinaton 7 kánont hoztak. Második kánonjában a következő határozatot olvashatjuk: "Szigorúan megtiltjuk a papoknak, hogy fegyvert hordozzanak és háborúba vonuljanak, kivéve azokat, akik szentmise végzésére és az ereklyék gondozása céljából vannak kirendelve a hadsereg kíséretére. Így jogában áll a fejedelemnek a püspökök közül egyet vagy kettőt káplánjaikkal és papjaikkal maga mellé rendelni. Minden seregparancsnok rendelkezzék egy áldozópappal, aki jogosult a bűnbánó bűneit megítélni, és azokra megfelelő vezeklést kiróni., ,3

Ez a szabályozás azonban csak a háborús időkre, a hadviselés körülményei között volt érvényben. Karlmann a zsinati kánonokat királyi törvények rangjára emelte, és végrehajtását királyi hatalmával biztosította.4

Nagy Károly frank király, később római császár, első kapitularéjában (törvényében) 769-ben, mindjárt annak első pontjában szóról szóra megismételte az első német zsinat már ismertetett határozatát. Itt tehát a háború idejére szóló szervezett katonai lelkipásztorkodással és annak olyan törvényes szabályozásával találkozunk, amely alapvetően az egész kora és késő középkor folyamán érvényben volt.

Úgy tűnik, hogy Bonifác érsek, mint kezdeményezője ennek az egész középkorra kiható törvénynek, nemcsak a németek apostola, hanem a szervezett katonalelkészetnek is a megszervezője.

A katonaság a német-frank és a tőlük függő államszerkezetű országokban nem jelentett rendszeresített, jogokon és törvényeken alapuló, önálló és független társadalmi osztályt. A perc, a pillanat szükségessége, a fejedelmi közösségi érdekek megvédése, a határok megoltalmazása hozta őket össze egy táborba. Ha megszűnt a fejedelem, a közösség veszélyeztetettsége, a szükség, a harcra összegyűlt sereg szétoszlott és újra bekapcsolódott a mindennapi életrendbe. A háborúk ideje alatt a katonák lelki ügyeit gondozó püspökök, papok is elfoglalták azt az állást, amelyet békeidőben betöltöttek. A püspök, a pap nem mint kiváltságolt, hivatalos katonalelkész vonult a táborba, hanem mint lelkipásztor kísérte el híveit oda - keresztes háborúk, városháborúk -, ahol jó és balsorsban össze volt velük kötve. Amint a katonaság egyes egyénekből álló, különféle jogviszonyok alapján kialakult időleges közösség volt, úgy a katonai lelkészi szolgálatot teljesítő papok sem képeztek önálló, külön katonai lelkészi joghatósággal rendelkező, független testületet, jogintézményt. A katonai táborokba vonult papok mindig megmaradtak saját megyéspüspökeiknek, szerzetesfőnökeiknek a joghatósága alatt.

A Nagy Konstantin és Nagy Károly császárok idejében megjelenő, csak harctéri katonai lelkészi szolgálatból fokozatosan nőtt ki az igény az állandó jellegű katonalelkészi hierarchia iránt. Akkor jelentkezett ez az igény, amikor a banderiális hadviselési módszert felváltotta a zsoldos hadsereg, a hűbéri viszonyokból kifejlődött katonaállítási kötelezettséget felváltotta a közösség pénzéből felfogadott zsoldos katonatartás. Eleinte a Német-római Császárság zsoldos seregeinél minden zászlóaljnak volt papja, de erről a parancsnoknak kellett gondoskodnia, aki a papot éppúgy felfogadta, mint a katonát. Azt lehet mondani, hogy zsoldos katonalelkészek voltak. Ezt a haviévi zsoldból élő felfogadott katonaságot felváltotta az állandó - békében és háborúban egyaránt helytálló - hadsereg. Ez fokozatosan megváltoztatta a katonalelkészek jogi helyzetét. Állandóvá vált, önálló egyházi és katonai intézménnyé lett a katonai lelkészi szolgálat is.


PAPOK A KÖZÉPKORI MAGYAR HADSEREGEKBEN

A honfoglalás után a nyugati országokba kalandozó magyarok nem öltek meg hitükért keresztény papokat. A honfoglalás alkalmával megszerzett területeken vértanúságot kereső hittérítők közül is csak szent Gellért csanádi püspök volt az, aki nálunk a vértanúság pálmáját elnyerte. Mindez azt mutatja, hogy a magyarok már a VII-VIII. században találkoztak a kereszténység nyugati-római formájával, csakúgy, mint annak keleti-bizánci formájával.

Az államalapítást követően azután Szent István király és utódai többször fogtak fegyvert a keresztény vallásért, belső ellenfeleikkel szemben, harcoltak az országra törő külső ellenséggel, vagy újabb területek megszerzéséért.

Első királyunk a magyar egyházi és állami szervezetek kialakításánál Nagy Károly Frank Birodalmának szerkezeti felépítését és a Nagy Károly-i törvényeket vette alapul. Ha az országos jelentőségű kezdeményezésekben fellelhetők a frank-germán hatások, akkor bizonyára nem kerülte el figyelmét a harcoló katonaság lelki ellátásáról szóló - és a gyakorlatba Európa-szerte átültetett - 769. évi kapituláré sem. Közvetett bizonyítékok alapján, egyes elszórt adatokból arra lehet következtetni, hogy a magyar királyok éppúgy gondoskodtak a harcoló katonák lelki ügyeinek ellátásáról, mint a nyugati keresztény fejedelmek.

Kezdetben, amíg "minden" a király tulajdona volt, természetesen a király, illetve a királyi udvartartás gondoskodott a katonákról, csakúgy, mint a katonaság vezetőiről. Amikor azonban világiak és egyháziak különféle - adományozás, foglalás révén - földek, falvak, várak és velük együtt jobbágyok birtokába jutottak, természetesen már nemcsak a királyok kötelessége volt az ország, a javadalmak és a lakosok védelme, hanem a tulajdonosoké, akár világiak, akár egyháziak is voltak azok.

A hon, az ország védelme az egész középkoron át a föld védelmével, biztonságával kapcsolódott össze. A földet a tulajdonos tartozott megvédeni. A pécsváradi apátság alapítólevele 1015-ben az apátság védelmére szolgáló 700 katonáról, a veszprémi zárda alapítólevele (1002 előtt) pedig 60 lovas szolgáról tesz említést.-5 Főpapjaink a XI-XII. század fordulójától nemcsak egyházfők, hanem tekintélyes földtulajdonnal rendelkező főurak is voltak. Így tehát ők az általuk birtokolt területek védelmére harcoló jobbágyokat voltak kötelesek alkalmazni. A harcos várjobbágyok az egyházi birtokokból többek között telkeket kaptak fizetségül. A főpapok és főurak az ország védelmére vagy gyarapítására javadalmaiknak nagysága arányában meghatározott számú katonacsapatot voltak kötelesek kiállítani, és ezeket saját költségükön a király rendelkezésére bocsátani. Az ilyen katonai egységeket nevezték bandériumoknak, magát a rendszert pedig banderiális honvédelemnek. A főúri és főpapi javadalmak tehát nem a családok vagy egyháziak magáncéljait szolgálták, hanem országos honvédelmi kötelezettségekkel is jártak, amelyekről később a törvények is megemlékeznek.

Első honvédelmi törvényünknek a II. András király által 1222-ben kiállított Aranybulla 7. cikkelye tekinthető, amely a papságot is magába foglaló nemességet - írásban is - kötelezte az országot ért támadás esetén az ellenséget visszaverni és megtorlás végett üldözni. Az Aranybulla védelmébe vette a várjobbágyokat és a katonaként szolgáló szervienseket, amikor úgy határozott, hogy a szerviensek külföldi katonai szolgálatra csak fizetség ellenében kötelezhetők. Az 1222-es Aranybulla megújítása az 1231-i dekrétum, amely részben meghagyja, részben kiegészíti az Aranybulla pontjait, de a 7. pontot változatlanul átveszi.

A Kun László király idejében, 1279-ben tartott Budai zsinat a papok számára tilalmazta a háborúban való részvételt, kivéve, ha védelemről van szó. Ilyenkor kötelességük volt a védekezésben részt venni, de nem fegyverrel, hanem a katonák buzdításával. A zsinat a papoknak megtiltotta a fegyvertartást is.

Ettől, a kizárólag egyházi rendelkezésű törvénytől eltekintve, és ezt nem számítva, több mint 200 évig a magyar törvényhozás nem foglalkozott katonai jellegű döntésekkel. Zsigmond királynak 1435. évi II. törvénycikke szerint minden főnemes 33 jobbágytelek után egyegy jól felfegyverzett lovast kellett hogy hadba küldjön, természetesen az eddigi banderiális kötelezettségen kívül.

Már a XIII. század végére elégtelennek bizonyultak az egyházi földbirtokok harcoló jobbágyai is, nemcsak a világi főuraké. A bandériumok létszáma kevés, ereje pedig gyenge volt. A főurak és főnemesek zsoldosokat fogadtak fel, hogy ütőképes hadsereggel vonulhassanak fel az ország védelmére. Egy 1433-ból fennmaradt jegyzék szerint a katolikus főpapságnak 6550 lovas katonát kellett a bandériumok mellett háború esetére kiállítani.6

Az 1435. évi dekrétum első cikkelye egyértelműen megköveteli a tőpapságtól, hogy bandériumaikkal és katonáikkal a király segítségére siessenek háború esetén. A főpapok (püspökök, apátok és prépostok) tehát egyrészt személyes hivataluk révén, másrészt birtokaik után csapataikkal, bandériumukkal honvédelmi kötelezettséget tatoznak teljesíteni.

Számos adattal rendelkezünk arra vonatkozólag, hogy az egyháziak maguk vezették hadba saját bandériumukat. A főpapoknak és más egyháziaknak a harcokban való jelenléte azonban nemcsak fegyveres részvételt jelentett, hanem lelkipásztorit is. A tatárjárás idején Uros pannonhalmi apát megerősített apátságát szerzeteseivel védte meg a tatárok ostromával szemben. A tragikus végű muhi csatában (1241. április 11-én) pedig Mátyás esztergomi érsekkel az élen ott maradt majdnem az egész főpapi kar.

A harcba szálló főpapok mellett külön említést érdemelnek a lovagrendek. Ezekben a harcoló lovagokon kívül ott voltak a lovagrend papjai is. Az ő feladatuk volt a katonák lelki ellátása mellett a sebesültek ápolása, vigasztalása és az elesettek eltemetése. A lovagrendek rendszeres lelkészi szolgálatot végeztek a katonai táborokban. Hazánkban mind a három lovagrend letelepedett. A templomos lovagokat 111. István király telepítette le. Ők a muhi csatában szinte mind elestek. II. Géza királytól az ispotályosok katonáskodó és betegápoló rendje, a Johanniták kaptak birtokokat, akik aztán fiókegyházaikkal behálózták az országot. II. András király a német lovagrendet hívta be a Barcaságba. A XII. század végén megjelentek a Szent Lázár rendjének bélpoklosokat ápoló szerzetesei is, akik a keresztes hadjáratok nyomán terjedő betegség áldozatait gondozták.

A lovagrendek mellett a hadra kelt seregek lelki gondozói a szerzetesek voltak, mint a főpapok segítőtársai. Kun László - e korból fennmaradt okirat szerint - megerősítette az Ágoston-rend összes privilégiumát, mert az Ottokár cseh király elleni morvamezei csatában (1278. augusztus 26.) a rend tagjai beszédekkel és a katonák buzgó pasztorálásával nagyban hozzájárultak a győzelemhez. Különösen kitűnt e téren Éliás perjel.

A hűbéri kötelezettségből hadba vonult, vagy ugyanezen okból zsoldosként felfogadott katonák lelki gondozásában és ellátásában a szerzetesek vettek részt nagyobb számban. Ők többen is voltak, és könnyebben voltak nélkülözhetők, mint a viszonylag helyhez kötött, földesúri hatalom alatt álló világi papok.

A Hunyadiak korában főképpen a ferencesek tűntek ki a katonai lelkipásztorkodásban. Hunyadi János idejében a ferences rendben két irányzat birkózott egymással: a szigorúbb életre törekvő obszervánsok és az enyhébb életszabályokat követni akaró spirituálisok. Hunyadi János a renden belüli mozgalmaknak a szigorúbb szárnyát támogatta, azt a mozgalmat, melyhez Kapisztrán János is tartozott. Ok is szívvellélekkel támogatták Hunyadi Jánost a török ellen folytatott harcaiban. 1444-ben a várnai csatában nagyon sok obszervens ferences mint a katonák lelkipásztora esett el.

Hunyadi Jánosnak, mint hadvezérnek, is méltó társa volt Kapisztrán János. Ferences testvérei között mégsem hadvezéri képességeivel, hanem a lelkészi szolgálatban való helytállásával tűnt ki és volt példakép. Kapisztrán János nemcsak pénzt szerzett a hadjáratokhoz a Szentszéktől, nemcsak hadi tanácsokat adott, hanem beszédeivel hathatósan toborozta a katonákat, harcra lelkesítette őket, és a győzelembe vetett hittel ajándékozta meg a sereget. Ott volt Hunyadi János halottas ágyánál, ő látta el utolsó útravalóval, valamint a betegek kenetével haldokló harcostársát. A táborban pusztító pestist - amely később őt is elragadta - valószínűleg a katonák között végzett lelkipásztori munkája során kapta meg.

A középkor folyamán a bandériumok katonáinak lelki gondozásáról - ha szükség volt rá - a főpapok személyesen vagy udvari papjaik által, a világi főurak pedig vagy a saját kegyuraságuk alatt álló, vagy udvari papjaik által gondoskodtak. Egy 1476-ban kelt háborús naplóban a következőket olvashatjuk: "A tábori káplán jámbor és tanult ember legyen, aki a kapitány sátra előtt, ahol a katonák dobszóra gyülekeznek, a tiszteknek és közlegényeknek hirdesse az istenfélelmet, a jámborságot és minden igazságot. Bűneiket a szemükre vetve, őket erkölcsös életmódra serkentse és épületes beszédmódra szoktassa. A pap zsoldja egyenlő legyen a közemberével, és menetelések alkalmával lovat kell biztosítani számára."

Már a XV. században általánossá vált az a vélemény a katonai körökben, hogy a középkori hadviselés módszere - a hűbéri rendszer bandériumokra épülő katonai szervezete - alkalmatlan az eredményes hadviselésre. Egyes esetekben felismerték ezt már az előző századokban is, mert II. István király már a XII. század első felében az állami kincstár terhére alkalmazott zsoldosokat, és divatba hozta őket Magyarországon is. A hűbéri kötelezettségből származó földesúri hadsereg - bandérium - mellett fokozatosan helyet kapott tehát a királyi haszonbérből és adókból fenntartott zsoldos sereg is. Annál is inkább, mert az európai hadviselés fejlődése az időleges zsoldosseregek felhasználásától az állandó zsoldosseregek felállítása felé haladt. A franciák első állandó zsoldosserege a XV. században alakult meg. Amint a franciáknak, úgy Mátyás király .,fekete seregének" Magyarországon, és az I. Miksa német császár által felállított zsoldosseregnek is megvolt a maga külön katonalelkésze.

A zsoldosvezéreknek maguknak kellett a katonák lelkipásztori ellátásáról gondoskodni. A saját költségvetésük terhére fogadták fel a papokat, ugyanúgy mint a katonákat, és alkalmazták őket mindaddig, amíg együtt voltak. Ezért mondhatta Fronberger kapitány, hogy "a pap zsoldja egyenlő legyen a közemberével".

A változás bemutatására nagyon alkalmas Szerémi György - II. Lajos és János királyok házi káplánjának - katonalelkészi szolgálata. "Amikor Báthory András seregével útban volt Nándorfehérvár felmentése érdekében (1521) és Bátán táborozott, a nagyságos András úr meglátott engem, ahogy bámészkodva álldogáltam és odaszólt: Mi dolgod itt? Én még ma száz szál gyalogos élére századossá teszlek és pénzt kapsz. Ezt én végighallgattam és azt mondtam: Szívesen, nagyságos uram, kész vagyok veled tartani halálomig.

Hozzál az útra miseruhákat és oltáriszentséget, mivel én meg nem lehetek mise nélkül. Én így felszereltem magamat és vidáman ellovagoltam vele."

Ugyancsak Szeréminél olvasható, hogy 1526 augusztusában a mohácsi csatába induló Lajos király Budáról való elindulásának másnapján tábort ütött Báta mezővároska alatt, s itt ,Nagyboldogasszony ünnepén szentbeszédet és misét hallgatott, valamint meggyónt és megáldozott". Népszerű prédikátora, "Antal doktor rögtönzött beszédében a próféta hangján szólalt meg. Beszéde elején bátorította a katonákat, és mind a két hadsereget a pogányok ellen", majd hangot változtatott és megerősítette a vitézeket, hogy a csatában diadalt aratnak.9

A mohácsi vész utáni időszak másik jelentős változást is hozott: a katonaság lelki gondozásába immár bekapcsolódtak a protestáns lelkészek is.

A protestáns vallást követő magyar főurak, főnemesek által kiállított bandériumok katonái ugyanis - uraik vallása után - szintén protestánsok voltak. Itt nem volt szerződésileg biztosított protestáns vallásgyakorlat, itt a protestáns lelkészek főúri jogon végezték lelkipásztori feladataikat. Együtt jártak a sereggel, együtt táboroztak velük mindaddig, amíg a hadi szolgálatuk a harcokban tartott. Ennek befejeztével visszatértek a várakba és udvarházakba a katonasággal együtt.

A magyarországi végvárakban és őrházakban pedig már katolikus és protestáns vallású katonák voltak együtt, akiknek lelki gondozását ezekben katolikus és protestáns lelkészek látták el, nem kiváltság alapján, mint a zsoldosoknál, hanem a gyakorlati élet, a várparancsnok döntése alapján.

Lilkó András 1564 körül az ozalyi határőrség tábori lelkésze volt. Consul István az 1567-es őszi hadgyakorlaton a horvátoknak prédikált. Grüneberger evangélikus tábori lelkészt 1595-ben városi lelkésznek hívták Sopronba. Hosius János a komáromi várpapság betöltése után Kanizsán lett evangélikus tábori lelkész. Fokthüi Máté a hajdúk kedvelt tábori prédikátora volt. Papa Flórián György valószínűleg Pápán volt tábori lelkész. Tolnay Dali Jánost Rákóczi Zsigmond 1644-ben vette maga mellé tábori lelkésznek.

A táborokban harcoló katonák számára készített imakönyvet Szőllősy Mihály református lelkész: Bujdosó magyarok füstölgő csepűje címmel. A mű Kolozsváron jelent meg 1676-ban, "vitézek számára, hősök lelki táplálására". A könyvecskében többek között ilyen könyörgések vannak: Magyar nép árvaságán való fohászkodás. Tábori reggeli könyörgés. Tábori estvéli áldozat. Tanácskozásra gyűlők imádsága. Generalis magános könyörgése. Tábor elindulásakorra való imádság. Tábor megszállásakorra való imádság. Strázsáramenő vitézek esedezése. Harcra induláskor mondandó lelki készület... stb. A tábori élet minden körülményére van tehát benne megfelelő ima.

Magyari István mint tábori lelkész került Nádasdy Ferenchez. Ott volt urával az 1594-i esztergomi ostromnál is. Magyari István reánk maradt munkájában a tábori katonaságnak érdekes jellemzését adja: "Háborog az magyar; az spanyol latorkodik; eszik, iszik, tobzódik a német; az cseh hortyog jóllakásában; ásít puhasága miatt az kevélységtől megrészegült lengyel; az olasz bujálkodik; az vallon paráználkodik; fertelmeskedik az francus; az gallus virágéneket fú; tobzódik az anglus; az scotus torkoskodik; enyeleg az tót; árulkodik az horvát, és csak keveset találsz, aki magát keresztyénül viseli .

Ilyen tarka népsokaságban kellett a katolikus és protestáns lelkészeknek az istenes életre szoktatni katonáikat. Ha minden ezer emberre jutott is egy katonalelkész, akkor sem tudott hivatásához méltóan és eredményesen működni.


A NÉMET RÓMAI CSÁSZÁROK TÖREKVÉSEI AZ EGYSÉGES KATONALELKÉSZI HIERARCHIA
KIALAKÍTÁSÁRA


A különálló, önálló, egységes katonalelkészi hierarchia kiépülésének kezdetei a XVI. század elejéig vezethetők vissza. A Németrómai Birodalom élén akkor I. Miksa császár, az európai történelem "utolsó lovagja" állt, aki ezt a díszítő jelzőt elsősorban azért kapta, mert a zsoldosokból szabályozott rendben élő katonaságot, a rabló lovagokból keresztény vezéreket akart nevelni. Minden törekvése arra irányult, hogy a hűbérurak ne csatlósaikat küldjék zsoldosaik élén a birodalmat, otthont védő háborúkba, hanem saját személyükben, saját katonáikkal szolgálják azt. Arra akarta a hűbérurakat rávenni, hogy maguk becsületes harcosokként viselkedjenek, és alattvalóik fegyelmezettségéről, kiképzéséről gondoskodjanak.

E célból egységes szabályzatot adott ki, amelyben nemcsak a katonai szervezet normáit fektette le, nemcsak a tisztek és a legénység szolgálatát, valamint illetményüket szabályozta, hanem a csapat szellemének erkölcsi tartalmára is súlyt helyezett.

Hadi cikkelyei vasszigorral igyekeztek gátat vetni a századok alatt lezüllött felfogásnak és a belőle fakadó bűnözésnek. Istenkáromlásra nyelvkitépés, hamis esküre az esküujjak levágása volt a büntetés. Babonaságot és varázslásűzést halállal büntetett. Ugyanez a büntetés várt azokra is, akik a nőkkel erőszakoskodtak, vagy a fajtalanság bűnébe estek. Ugyanakkor és ugyanott hangsúlyozta azt is, hogy á legszigorúbb büntetésnek sincs elég elriasztó ereje, ha azt a jóra való nevelés nem támogatja. E célból elrendelte, hogy mind az egyházi, mind a világi hűbérurak, valamint az általuk toborzási joggal felruházott vezérek, minden ezred, illetve zászlóalj részére katonalelkészekről gondoskodjanak.

A rendelkezés szerint a katonalelkész tehát már nem önkéntes kísérője a hadra kelt seregnek - mint eddig volt -, hanem esküt tett, a hadibíráskodás és fegyelem alá rendelt katona. A zsoldlista első oldalán szerepelt, vagyis a törzshöz tartozott, amiért tiszti bánásmód járt neki, de mert nem teljes felszerelésű, azért a tisztikaron kívül külön sorolt.

Ami e rendelkezésből hiányzott, az a lelkész kiválogatásának, egységes irányításának és az ezzel kapcsolatos ellenőrzésének a kérdése. A "tábori káplán" felett az rendelkezett, aki beszervezte. Ennek következtében már az alkalmasok kiválasztásánál előfordultak hibák.

I. Ferdinánd 1543-ban kísérletet tett arra, hogy Miksa szép tervét végrehajtsa. Udvari káplánja Brus Antal, a későbbi bécsi püspök, majd prágai érsek személyében a harcoló hadserege számára külön Generalis Vicariust állított. Ennek az élére előbb egy püspököt akart kinevezni, aki pápai felhatalmazással irányította volna a seregnél működő tábori papokat. Mivel a pápai jóváhagyás nem történt meg, a császári intézkedés nem volt tartós. Az állást később legtöbbször be sem töltötték. A harcoló seregnél szolgálatot teljesítő tábori ezredlelkészek összefogó főhatóság nélkül maradtak és továbbra is az ezredparancsnok joghatósága alatt állottak mint katonai alkalmazottak. (Lelki joghatóságukat felszentelésük révén - ha világi papok voltak - a püspököktől kapták, ha pedig szerzetesek, akkor a szerzetesfőnöküktől.)

A katolikus ezredlelkészek szentmiséket tartottak a táborokban külön e célra felállított kápolnasátrakban, aztán minden reggel és este közös imát egy órával napkelte előtt és egy órával napnyugta után. Minden katolikus katonának el kellett végeznie a húsvéti szentgyónást és szentáldozást. Aki ezt elmulasztotta, pénzbírságot fizetett (a legénység egyheti, a tisztek egyhavi zsoldot - a befolyt összeget a tábori kápolnaalap kapta). Az egyházi ünnepeket is mindig megtartották a táborokban. A nagyhét utolsó három napján - miképpen a temetéseknél is - a dobokat fekete posztóval vonták be, hogy tompább hangot adjanak, a fegyvereket pedig csövükkel lefelé hordták a katonák. A betegekhez és a sebesültekhez az Oltáriszentséget mindig egy díszszakasz kísérte.

Az 1618 és 1648 között zajló harmincéves háború alatt felállított császári ezredeknél minden ezred rendelkezett egy-egy lelkésszel. Így volt ez a francia hadseregnél és a bajor választófejedelem seregeinél is. Sőt, az utóbbinál a főhadiszálláson még volt egy katonai főpap is beosztva, akinek az egyes ezredeknél működő tábori lelkészek alá voltak rendelve.

A korabeli hadszervezet szerint ugyanis a sereg ezredekből állt össze. Az ezredek nemcsak nagy önállósággal, de jelentős kiváltságokkal is rendelkeztek. E kiváltságok között nem utolsó volt az az előjog, hogy minden ezred önmagában egy-egy plébániát képezett. Az ezredplébános, a tábori lelkész felvétele, alkalmazása az ezred parancsnokának a joga volt. Az ezred katonáinak a lelkipásztori ellátását az ezredek saját tábori lelkészei végezték el.t2 Minthogy a zsoldos ezredek nagy része protestánsokból állott, meg kellett engedni azt is, hogy az ezredek protestáns lelkészeket alkalmazhassanak. Amíg a katolikus istentiszteletet a táboron belül lehetett megtartani, addig a protestáns lelkészek tevékenységüket csak a táboron kívül folytathatták.

Félsikert jelentett II. Ferdinándnak az a kísérlete, hogy az elődje által létesített Generalis Vicariátust a pápával is megerősíttette 1623ban. A harmincéves háború nem kedvezett a szervezeti kiépítésnek. A külső keretek megteremtése helyett csak a katonai lelkészi munka lett belterjesebb.

A harcoló csapatoknál alkalmazott tábori lelkészek - a polgári egyházi elöljárón, a püspökön kívül a csapatoknál külön, tábori egyházi elöljárók alatt is álltak a hadi cselekmények idején. A hadra kelt seregnél ezek mint az Apostoli Szentszék külön megbízottai (delegátusai) gyakorolták a legfőbb egyházi joghatóságot. Amikor a béke helyreállt, a seregeknél alkalmazott világi vagy szerzetesi papok, protestáns lelkészek visszatértek eredeti állomáshelyeikre, zárdáikba. Az Apostoli Szentszék külön megbízottjának a joghatósága pedig megszűnt. A katonák, akár leszereltek, akár nem, annak a püspöknek a joghatósága alá kerültek, akinek a területén állomásoztak vagy laktak.

A harmincéves háború időszakából több ilyen delegátust, apostoli tábori helynököt ismerünk. 1623. augusztus 22-én történt Fastroyd Henrik arbei püspök kinevezése. (Arbe egy sziget Isztria partjánál.) Ot követte Hammer György magdeburgi segédpüspök 1634 elején. Azután 1639. június 6-án Marenzi Antal pedenai püspök (szintén Isztriából) következett. Levelezéseiből megismerhetjük az apostoli tábori helynök gondjait, nehézségeit és a tábori lelkészi munka eredményesebbé tételének az eszközeit. 1641-ben egy emlékiratot készített Lipót főherceg, fővezérhez, amelyben leírta, hogy milyen rettenetes mélyre süllyedt le a katonák vallásos élete. Marenzi nem elégszik meg a súlyos tények megállapításával, hanem megoldást is ajánl. 1641. április 22-én közzétette A tábori lelkészek szervezeti szahál~:atát és "Az ezredes urak kötelességeiről" szóló javaslatát. Marenzi nem sokáig maradt meg ebben a tisztségében, mert 1643. április 14-én ismét Fastroyd Henrik lett az apostoli tábori helynök. Ugyanakkor megjelent egy császári utasítás, amely elrendelte az alkalmatlan tábori lelkészek elbocsátását és meghagyta az ezred parancsnokainak, hogy a tábori lelkészt ne tekintsék házi lelkészüknek, hanem az egész ezred lelkészének. A Fastroyd által elindított katonalelkészi reformot saját maga nem tudta tovább folytatni, mert testi egészségi állapota arra kényszerítette. hogy megváljon a katonaságtól. Csak 3 hónapig volt a császári hadsereg lelkészeinek az élén. III. Ferdinánd már nem nevezett ki újabb tábori helynököt, hanem egy jobb megoldást keresett.

A KATONALELKÉSZET A JEZSUITÁK KEZÉBEN

III. Ferdinánd Wallenstein halála után, mikor a hadsereg feletti hatalom a kezébe került, a katonai lelkészet megszervezésének a kérdésében VIII. Orbán pápához fordult, hogy egyházjogilag is rendezett megoldás szülessék. Kézenfekvőnek látta, hogy a császári hadsereg lelkipásztori ellátásának teljes súlyát a jezsuita rend tagjainak vállára tegye. Ilyen értelmű előterjesztését a pápa támogatta, és 1643. szeptember 18án kelt leiratával (Breve) a császári gyóntatót, P. Ganns János jezsuitát püspöki joghatósággal ruházta fel és megbízta, hogy háború esetén mindazok felett, akik a táborban élnek, vagy azt követik, ezt a joghatóságot gyakorolja. Ettől az időtől kezdve a "Capellanus Castrensis Maior", azaz a tábori főkáplán tisztséget a rend feloszlatásáig, 1773-ig, mindig a jezsuita rendhez tartozó császári gyóntatók viselték. Ez a pápai döntés és határozat ugyan még mindig csak a háború idejére érvényes rendelkezést hozott, de már a tábori főkáplán joghatóságát kiterjesztette azokra a személyekre is, akik civilként - feleség, gyermek, árusok, szolgák stb. - a táborban éltek és követték a tábor vonulását.

A tábori főkáplánok Bécsben éltek, fizetésüket az udvartól kapták, és állomáshelyüket el nem hagyhatták. Feladatuk így a szervezés és irányítás maradt. A hadra kelt seregnél a végrehajtás, az ügyintézés érdekében a tábori főkáplán segítséget kapott egy vezérkari káplán (Generalstabs-Kaplan) személyében, aki szintén a jezsuita rend tagjaiból került ki. Ő a rend támogatását biztosította a tábori főkáplánnak, de szükség volt az ügyvitelben való segítségére is. Így lett a tábori főkáplán általános helyettese Schrader Henrik pirawarthi esperes és Rosai Mátyás világi pap. A két világi pap évi javadalma 3000 tallér, 7 szolga, 14 ló és 2 kocsi biztosítása volt.

A szerencsétlen kimenetelű csatákat III. Ferdinánd az Isten büntetésének tekintette, mert az istenfélelem kiveszett a hadseregből.14 A császár a jezsuita tábori főkáplánt - illetve a mellette felállított kollégiumot - bízta meg azzal, hogy a hadsereg katonái között lelkeket nemesítő missziókat tartsanak. A jezsuita provinciális e feladatok megvalósítására négy pátert jelölt ki: Puschmann Pétert, Küntoff Lőrincet, Maurum Györgyöt és Jázkay Mátyást. A kollégium vezetője Puschmann Péter lett. A tábori misszió tevékenységére vonatkozó rendelkezéseket III. Ferdinánd 1644. április 12-én adta ki,ts és ennek alapján nagy sikerrel járták a táborokat az atyák.

A pápai rendelkezés végrehajtása során több rend elöljárója és püspöke tiltakozott az ellen, hogy katonalelkész rendtagjaik, papjaik fölött jezsuita rendtagok gyakoroljanak joghatóságot. Így szükségessé vált, hogy helyettesi minőségben az apostoli tábori helynök egy világi papot is kinevezzen. De a joghatóság kérdésében kiéleződött az egyházjogi vita a világi papsággal is. Amikor a csapatok téli szállásra vonultak, akkor három hónapi egy helyben lakás után már a helyi plébánosok formáltak igényt a katonákra, és tiltakoztak a katonalelkészek túlkapásai ellen. Ez a joghatósági vita majdnem másfélszáz évig újraújra visszatért, míg végre elrendeződött.

Az 1648. október 24-én aláírt westfáliai béke után elcsendesedtek a fegyverek egészen 1657-ig. A bekövetkezett békeidőben mindenki letette hivatalát. Megszűnt Ganns János tábori főkáplán tevékenysége csakúgy, mint a többi jezsuitáé, természetesen a missziós tevékenység is. A jezsuiták rendházaikba, a világi papok a plébániákra vonultak vissza. A püspökök visszavonták a tábori lelkészeknek nyújtott joghatóságot, mondván, hogy az csak a háború idejére terjedt ki. A katonák így visszakerültek a püspökök joghatósága alá.

Minden nézeteltérés ellenére is a katonalelkészi munka elmélyült és eredményes volt. Főleg az időnként megtartott missziós utak teremtek jó gyümölcsöt. (A katonalelkészek munkájáról részletesen megemlékezik Montecuccoli tábornok a török háborúkról írt munkájában.)

Alig tízéves béke után, I. Lipót trónra lépésével, 1657-ben hosszan tartó háborúk kezdődtek Lengyelországban, Magyarországon, Erdélyben, a franciák és a törökök ellen. Később pedig kirobbant a spanyol örökösödési háború. Így tehát ismét életbe lépett az 1643-as pápai rendelkezés, amely a háborúba vonult seregekben a lelki joghatóságot a császár gyóntatójára ruházta. Ekkor Müller Fülöp jezsuita atya volt a császár gyóntatója. Ugyancsak feléledt a missziós tevékenységet folytató kollégium is, amelynek legfőbb vezetője P. Tremel György S. J. lett. 1. Lipót is, mint egykor III. Ferdinánd, egy utasítást adott 1659. szeptember 6-án Tremelnek.

Az újra katonai lelkészi szolgálatra behívott világi papok miatt, ezenfelül a püspök joghatóságának a katonai területen való korlátozása miatt, súrlódás keletkezett a megyés püspökök és a katonai lelkipásztorság vezetője között. Az egyházjogi határvillongások kiküszöbölése végett olyan római okmányra volt szükség, amely a katonai lelkészetet függetleníti a területileg illetékes megyés püspököktől. Ez az Bécs felmentése 1683-ban, I. Lipót fegyverszünete XIV. Lajossal 1684-ben, Buda visszavétele a töröktől 1686-ban csak epizódok voltak a hosszú háborúskodásban. A Szent Ligában tömörült Ausztria, Lengyelország, Velence és később Oroszország a török ellen szövetkezett 1684-ben, ami azt jelentette, hogy 1. Lipót továbbra is hadiállapotban tartotta hadseregét.

A megyés püspökök és a tábori főkáplán joghatósági háborúskodása tehát csak folytatódott. Róma a - "lex haeret torritoria" - területi elvből nem akart engedni. Az elhúzódó háború és az ebből fakadó szükség azonban végre is engedékenységre bírta Rómát. XI. Ince pápa 1689-ben a császári hadseregben gyakorolt püspöki joghatóságot - nemcsak a háború időszakára, hanem mind a téli szállások, vagy bármiféle okból származó harci szünetek idejére is - teljhatalommal a bécsi nunciusára ruházta át, aki állandó jelleggel a császári udvarban tartózkodott. A pápai rendelkezésben azonban az is benne volt, hogy ő - mármint a nuncius - ezt a joghatóságot szükség szerint a mindenkori császári gyóntatóra átruházhatja, akinek a címe a régi maradt: ,Capellanus Castrensis Maior.

VIII. Orbán pápa 1643-ban kelt brévéjében a háborús időszakra a mindenkori császári gyóntatóra bízta a tábori lelkészek legfőbb irányítását, és ezt nem kellett sohasem újból és újból kérni, hanem ahogyan változtak a gyóntatók, úgy változtak a tábori lelkészek élén álló vezetők is. Így volt ez 1657-től egészen 1689-ig.

XI. Ince 1689. évi rendelkezésével tulajdonképpen önmagának tartotta fönn a császári seregekben a katonalelkészek feletti lelki hatalmat, mert a nuncius az ő képviselője volt. A nuncius közbejötte csak kiküszöbölni akarta azokat a torzsalkodásokat, amelyek a megyés püspökök és a tábori főkáplán között voltak. A tábori főkáplán hátvédet kapott a nunciusban. De az is megerősítette a helyzetét, hogy már nemcsak a háborús időkre szólt a meghatalmazás, hanem békeidőre is, és csak a teljes leszerelés esetén szállt vissza a nunciusra.

A hosszú háborús időszak alatt megkezdődött - legalábbis csírájában - az állandó császári hadsereg kialakulása is, és ez is szükségessé tette a pápa ilyen irányú intézkedését.

A pápai és a császári rendeletek gyakorlati végrehajtására, valamint a lelkészeknek tábori kápolnákkal való felszerelésére a hadi kincstár biztosított fedezetet, sőt rendszeresítette és támogatásban részesítette a katonai lelkészeket kisegítő egyházmegyés papokat is.

Az átszervezésnek meg is volt az eredménye. A jogvitáktól megszabadult, és a saját egyházi és katonai főhatóságaiktól felszerelt katonalelkészek a legnehezebb feladatok megoldására is vállalkoztak. Egyik részük a harcokat megelőző toborzásból vette ki részét, másik a külföldi szövetségesek keresésében és biztosításában. Voltak, akik a tábori lelkészekre való nevelő hatásban tűntek ki, és végül olyanok is akadtak - nem kis számban -, akik valóságos katonák és hadvezérekként vettek részt a háborús cselekményekben.

Közöttük is kiemelkedik Ábrahám a Santa Clara (1642-11101, aki kifejezetten katonaszónok volt. Átfogó történelmi tudás, tüzes hazaszeretet, sziporkázó szellem és páratlan szónoki készség jellemezte.

Értett ahhoz, hogy a tunyát felébressze, a lassút ösztökélje, a kishitűt biztassa, a gyávát megszégyenítse, a bűnöst bűnbánatra indítsa. A bécsiek haragudtak rá szókimondása miatt, de mégse tudták megállani, hogy el ne menjenek meghallgatni.

A külföldi segítség szerzője és a tábori lelkészek nagy nevelője volt Aviánói Márk (1631-1699) velencei kapucinus szerzetes, akinek szónoki ereje és karizmatikus képességének híre egész Európát bejárta. A bajor választófejedelem 1680-ban Münchenbe hívta, de 1683-ban I. Lipót kérésére Bécsbe sietett, ahol a császár házi papja, barátja, politikai és hadi tanácsadója lett. Bécs felmentése után a törököket űző császári sereget egészen Belgrádig elkísérte.

A harcos kisegítő papok közül említésre méltó a lilienfeldi cisztercita kolostor két apátja. Az első: Strauch Kornél (1611-1652) a svéd hadak betörésekor Ausztria megmentője: a másik: Kohlweisz Mátyás (1660-1696), aki a Bécset ostromló törökök rablásait fékezte meg, és a már láncra fűzött lakosok ezreit mentette meg a török rabságtól.

A kor hivatásos katonalelkészeiről nem maradt annyi forrás, mint a vezetőkről, akik közéleti szereplésük miatt a hivatalos történetírók érdeklődési körébe kerültek.

A harmincéves háborúban kimagasló katonalelkész volt Dominicus, a Jezu Maria Russola karmelita atya, aki a fehér-hegyi csatában (1620. november 8.) tüntette ki magát. A pápa követeként megfordult az európai udvarokban. 1630-ban Bécsben halt meg.

1632-ben Lützennél Schenk János fuldai apátot akkor érte az ellenség golyója, amikor csata előtt a csapatokat megáldotta.

Budavár bevétele alkalmából 1686-ban P. Zenerolla Pál és Kolich Lukács jezsuiták a török gyerekeket vették pártfogásukba. Metzger János pedig a katonákkal együtt mászott fel a vár falára. Hasonlóan a harcoló katonákkal együtt küzdött Darasoczy Márton jezsuita atya is, aki súlyosan megsebesült Zalánkeménynél. Zirkelbach Lucidus Klein atya pedig 1702-ben golyózáporban végezte lelkészi teendőit, és ott halt meg.

A pápai rendelkezés idején a bécsi nuncius közvetítésével az akkori császári gyóntató P. Stettinger Kristóf lett a tábori főkáplán 1689-ben, helyettese pedig P. Gerstl Balázs jezsuita.

Stettinger halála után 1. Lipót mellett a gyóntatói tisztet, és ezzel a tábori főkápláni méltóságot is P. Wolf vette át, aki nagyon erős befolyást tudott gyakorolni a császárra. Wolf utóda, és egyben I. Lipót utolsó gyóntatója 1697-től 1705-ig P. Menegatti Ferenc volt.

Ebben az időszakban a császári hadseregben szolgálatot teljesítő zsoldoscsapatokkal megkötött szerződések biztosították a protestáns katonáknak a vallásszabadságot és a lelkészek tartását, de azzal a kikötéssel, hogy a római katolikus vallás rendezvényein is kötelesek részt venni. Amikor III. Ferdinánd a jezsuiták gondjaira bízta a katonalelkészetet, nyolc pontból álló utasítást küldött a tábori főkáplán számára. Ebben hangoztatta, hogy a katolikus vallásgyakorlatot a hadsereg minden ezredében biztosítani kell, kivéve azt az öt szász ezredet, amelyekben császári engedéllyel evangélikus vallású prédikátorokat tarthatnak. Az utasítás pontokba szedi az evangélikus prédikátorok tartásának feltételeit, így többek között:

- az evangélikus prédikátorok katolikus templomban nyilvános igehirdetést nem tarthatnak, hanem csak privát házakban vagy a szabad ég alatt;

- a helység elöljárósága ellenőrizze, hogy a császár katolikus alattvalói ne vegyenek részt az istentiszteleteiken.

Amikor a császár és a szász választófejedelem megegyezett abban, 1695. május 6-án, hogy a császári hadsereget 8000 fős szász segédcsapat fogja támogatni, akkor a protestáns katonaság részére - akár a harctereken, akár a szállásokon - a szabad vallásgyakorlat, így a nyilvános istentisztelet, a betegellátás és temetés biztosítva lett.

A KATONAI LELKÉSZET AZ ÁLLANDÓ HADSEREG
ELSŐ IDŐSZAKÁBAN

Ámbár III. Ferdinánd a wesztfáliai hékekölés után úgy rendelkezett, hogy 9 gyalog- és 10 lovasezred "talpon maradjon", a hadtörténelem mégsem ettől az időtől kezdve számítja az állandó hadsereg bevezetésének korfordulóját, hanem csak III. Károly uralkodásának kezdetétől. Ekkor kapott az állandó hadsereg teljesebb és állandóbb szervezetet. 1711-1741 között 26 új gyalogezredet és 8 új lovasezredet állítottak fel. A bécsi hadvezetőség ugyancsak ebben az időközben alakította meg a tüzérséget, valamint a hidász- és hadtápalakulatokat, a várak új őrségeit, a hadi kórházak és nevelőintézetek első intézményeit.

A katonalelkészi állomány 1750-ben a tábori főkáplán és a rendelkezésére álló központi hivatal tisztviselőin, valamint a birodalom különböző országaiba kihelyezett 5 általános helynökön kívül 110 főt számlált.

Jutott belőlük minden gyalog- és lovasezrednek, minden magasabb parancsnokságnak, egészségügyi és nevelőintézetnek, a tüzérségnek, a hadtáp (vonat-) csapatoknak, sőt még a hidász- és dunai hajózási csoportoknak is.

Az 1717-ben felállított bécsi hadímérnök-hadiakadémia, az 1761ben felállított nemes ifjak hadapródhadteste, a következő évben hozzácsatolt hadapródház és a katonai növendékiskola egy-egy "házi káplánt" kapott. A többieknek a beosztásuk szerint "ezred-", "kórházlelkész" stb. volt a nevük.

A katonalelkészek illetménye állomás és beosztás, béke és háború ideje szerint változott, de sohasem volt arányban rendfokozati besorolásukkal. Az őrnagy után soroló lelkész illetménye még az altiszti jel

legű tiszthelyettesek illetményét sem érte el. Adataink vannak reá, hogy egyes parancsnokok vagy parancsnokságok maguk is restellték ezeket az állapotokat, és vagy saját zsebükből, vagy különböző címeken a közpénztár terhére iparkodtak a lelkészek anyagi helyzetén javítani. Valószínűleg, hogy e címen előbb engedélyezték, később rendszeresítették a katonalelkészeknél a stólajövedelmeket is.

A katonalelkészek szolgálati szabályzata, amely a tennivalóikat tartalmazta, az egyes ezredek rendtartásának volt szerves része. Amilyen eltérés mutatkozik a katonai szabályokban, olyan különböző volt a lelkészek szolgálati szabályzata is. Volt ennek hátránya és előnye is. Hátránya volt az egység, az egyöntetű eljárás hiánya. Nem lehet tagadni, hogy ennek a sokszínű eljárásnak előnyös oldala is volt. Azok a sajátos követelmények, amelyeket a csapat jellege, szelleme, történelme támasztott, szorosabb kapcsolatot teremtettek a lelkész és csapata között, és előnyösen befolyásolták az egészséges és mindenre kiterjedő lelki gondozás munkáját. A katonalelkész szó szerint "lelki atyja" lehetett csapata minden egyes hozzátartozójának. Egész szolgálati ideje alatt együtt élt, együtt örült és szenvedett velük.

A Daun-ezred 1733. évből származó szabályzata a lelkész kötelezettségeiről egyebek között így ír: "Mivel a katonalelkész azért van, hogy életmódjában mindenkinek tiszteletreméltó előképe legyen, azért minden fő és alantas tisztnek, nemkülönben közembernek kötelessége őt tiszteletben tartani, mint lelki atyját respektálni, jelenlétében pedig minden mosdatlan beszédmodortól és neveletlen viselkedéstől tartózkodni, aki ez ellen vét, az a kápolnaalap javára bírságot fizet." Azután folytatólagosan részletezi a lelkészi szolgálat rendjét: az alá- és mellérendelést; a függelemkérdést; az istentiszteleti rendet; a hitoktatást; a betegek látogatását; a húsvéti gyónást; a stólaszedést; a temetést; az esketést. Megtiltja bármely idegen lelkésznek az ezredkörletbe való belépést, és ott egyházi szolgálat végzését. Ha valamelyik tiszt idegen lelkész előtt kötne házasságot, a stóladíj az ezredlelkészt illeti meg. A szolgálati rend megóvása végett a lelkész tartozik az egyházi hatóságával lefolytatott, s a szolgálatot érintő ügyekről az ezredparancsnokot is értesíteni. A lelkész kötelessége volt az ezred anyakönyveinek pontos vezetése, a kápolna gondozása és az erkölcsi élet szemmel tartása.

A háború esetére a szabályzat külön intézkedik. Megszabja a lelkész ruháját, a tartózkodási helyét a harc előtt, a harc alatt és a harctéri események elcsendesedése után. A tábori közös esti imára vonatkozólag előírta, hogy az ezred körben fogja körül a papját, s az feszülettel a kezében mondja elő a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, a Hiszekegyet, és azután adjon áldást.

Személyére nézve a lelkész az ezred hadbírósága alá tartozik. Az ezredparancsnok fogadja fel és bocsátja el, illetve büntetheti - az egyházi feletteseivel egyetértésben.

Ebből és más hasonló szabályzatokból az tűnik ki, hogy az ezredlelkész csapatának ,proprius parochusa" saját plébánosa az ezrednek. a plébános minden jogával és kötelezettségével. A szabályzatokból az is világosan kiderül, hogy a katonalelkészek jogi helyzete kétértelmű volt: valóban katonai kötelékben szolgáltak, de mégsem voltak egészen katonák; felszentelt papok voltak, de kiváltságaik alapján mégsem voltak egészen egyháziak, hiszen kettős: egyházi és katonai joghatóság alatt állottak. Más kiváltságolt egyháziak - missziós papok vagy szerzetesek - viszont csak egyházi joghatóság - püspökök, szerzetes főnökök - joghatósága alá tartoztak.

Amíg a katonalelkészi szolgálat szinte a szerzetesi élet egyik tevékenységének a területe volt, és a szerzetesi közösség a katonalelkészeknek megfelelő lelki, szellemi és anyagi hátteret biztosított, addig a szerzetes tábori főkáplánok önállóságuk kiharcolása és megalapozása érdekében nem tettek különösebb erőfeszítéseket. Amíg a katonai hadvezetés és szervezettség bandériumokra és zsoldosokra, idényszerűségekre és szerződésekre épült, addig nem is látszott értelme annak, hogy a katonalelkészség intézményjelleget nyerjen az egyházi és katonai közigazgatásban.

Jelentősen megváltozott a helyzet az állandó hadsereg kialakulásával és a katonalelkészi szolgálatnak a szerzetesi élettől, a jezsuita rend vezető szerepétől való elszakadásával. A katonai és az egyházi szemléletváltozás fordulópontja időrendileg nem esett egybe. Az állandó "császári-királyi" hadsereget az 1715. VIII. tc. hozta létre, az önálló Apostoli Tábori Helynökséget pedig az 1773. december 22-én kelt pápai leirat szentesítette. A két időpont (1715 és 1773) között történtek ugyan kísérletek a nagyobb egyházi-katonai önállóság kieszközlésére és megvalósítására, de ezek nem tudtak állandósulni.




 
© 2010. Táborilelkész - a katonák egyházi hírei