TÁBORILELKÉSZ

HÍREK
TÖRTÉNELEM
 • A vallás, az egyház és a katonaság
 • A katonai lelkipásztori szolgálat története 1773-ig
 • Apostoli Tábori Helynökség működése a Habsburg-monarchiában 1773-1918 között
 • Forradalmak és a katonai lelkészet
 • Nemzeti hadsereg és a Magyar Apostoli Tábori Helynökség
 • Magyar Királyi Honvédség tábori lelkészete
 • Katonalelkészi szolgálat a Magyar Néphadseregben
HM TÁBORI LELKÉSZI SZOLGÁLAT
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Katolikus szolgálati ág
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Protestáns szolgálati ág
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Zsidó Lelkészi Szolgálati Ág Tábori Rabbinátus
PROGRAMOK
ELMÉLKEDÉSEK
ÜNNEPEK
VIDEOK
INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET
GALÉRIÁK
ÉLŐ TÖRTÉNELEM - VITÉZI REND
IMPRESSZUM


TÉMAGYŰJTŐ
HM Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Katolikus Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Vitézi Rend
Zsidó Lelkészi Szolgálat hírei

 PARTNER LAPUNK HÍREI

 KATOLIKUS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2017. december  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

 PROTESTÁNS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2017. december  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

 KERESÉS
 

 ON-LINE KÖZÖSSÉGI KOMMUNIKÁCIÓ

Neve:          
Jelszava:     

 HÍRLEVÉL


A forradalmak és a katonai lelkészet

Startlap megosztás
2010-11-04 16:36:39

AZ ÖSSZEOMLÁS

A Habsburg Birodalom, az osztrák császárság és a magyar királyság monarchikus egysége 1918. október végén alkotórészeire esett szét, felbomlott, megszűnt. IV. Károly király és császár megbízta Wekerle miniszterelnököt, hogy készítsen törvényjavaslatot az önálló, Ausztriával perszonálunióban álló Magyar Királyság megalkotására. Az erre vonatkozó megbízatását Wekerle 1918. október 16-i képviselőházi ülésen jelentette be. Az ellenzék viszont a külföldön levő magyar katonaság azonnali visszahívását követelte a haza védelmére. Az események gyorsan peregtek. A harmadik Wekerle-kormányt I V. Károly király 1918. október 31-én felmentette, és gróf Károlyi Mihályt bízta meg kormányalakítással. Az új Károlyi-kormányban a Wekerlekormány honvédelmi miniszterének helyét (báró Szurmay Sándorét) Linder Béla foglalta el. Károlyi Mihály miniszterelnök és Linder Béla honvédelmi miniszter kinevezésük után folyamatosan tárgyaltak Béccsel, illetve a közös hadsereg főparancsnokságának székhelyével, Badennel.

Önálló magyar hadseregről 1918. november elején még nem beszélhetünk. Voltak ugyan a Magyarországon állomásozó csapatestek között zömében magyarokból állók is, de a fegyverszünet megkötése, a frontok felbomlása, a katonák hazaözönlése szinte kaotikus állapotokat teremtett a hadseregben. Azonkívül a Károlyi-kormány Hadügyminisztériuma nem egyedül birtokolta a hadsereg felett a hatalmat, hanem meg kellett osztozkodnia a királyi jóváhagyást nélkülöző Munkástanáccsal és a Pogány József által vezetett Katonatanáccsal is. A magyar hadsereg akkori helyzetét jól tükrözik az 1918. november 2-án történt események is.

Az egyik az Országház előtti téren zajlott le, ahol a magyar honvédség tisztikara tette le az esküt a Nemzeti Tanácsra és a kormányra. Ezen az eskütételen hangzott el Linder Béla honvédelmi miniszter felhívása a szülőkhöz: "a gyermekeket olyan szellemben neveljék, hogy a háborúnak a lehetősége is ki legyen zárva". E beszéd végén mondta Linder azt a sokat emlegetett mondatot: "Nem kell hadsereg többé. Soha többé katonát nem akarok látni. Fegyvert többé szolgálaton kívül nem viselünk., ,2 A honvédségi tisztikar esküjén ilyet megfontoltan nem lehet kijelenteni, hacsak nem meggondolatlan szónoki hévben. Károlyi Mihály miniszterelnök, aki közvetlenül a honvédelmi miniszter után beszélt, iparkodott is a kijelentésnek megfelelő magyarázatot adni, amikor azt mondta: "Jól mondotta a hadügyminiszter úr, hogy maga a magyar kormány nem akar többé katonát látni, nem akar többé fegyvert látni, a magyar hadsereg ezentúl csak a rend fenntartására használja fegyverét."

A másik esemény színhelye a budapesti Munkástanács ülése volt, ahol a felszólalók - több kívánságuk elősorolása után - az állandó magyar hadsereg megszüntetését követelték, a munkásság felfegyverzését, milícia létesítését stb.

Linder Béla hadügyminiszter 1918. november 11-i hatállyal leszereltette a 22 évnél idősebb korosztályokat, a hadsereg legnagyobb részét - ami megfelelt a saját, a Munkástanács és a Katonatanács igényeinek is.

1918. november 11-30. között a budapesti személypályaudvarok átmenőforgalma 1 064 000 katona volt. A hazatért és leszerelt katonák szállítása, elhelyezése, ellátása sok gondot okozott a katonai és polgári hatóságoknak. Budapest és a nagyobb városok tele voltak katonaruhát viselő emberekkel, és nem lehetett tudni, hogy ki a jogosult, ki nem az ilyen ruhaviselésre. Közöttük ott voltak kopott zubbonyaikban az egykor behívott és a most leszereltek állományához tartozó katolikus, protestáns és más vallású lelkészek is. Amíg az utóbbiakat várta a család, feleség, gyermek, akik segíthették visszatérésüket a családba, addig a katolikus lelkészeket korábbi munkahelyeik várhatták, hacsak addig be nem töltötték. Az esztergomi egyházmegyének 1918-ban 13 állandó és 85 tartalékos állományú katonalelkésze volt, akik beosztásukat és megélhetésüket kérték az esztergomi egyházmegyei hatóságtól.

Lepold Antal kanonok az esztergomi egyházmegye irodaigazgatója december 15-én kelt levelében pontokba szedve válaszolt Persiánnak - a katolikus ügyek kormánybiztosának -, és ebben azt írta: "Mi minden leszerelő tábori papnak azonnal adunk alkalmazást, ha nem kér szabadságot. Aki alkalmazást nem kaphat, egyelőre a szemináriumban nyer elhelyezést. Ezt minden egyházmegye megteheti. Nincs tehát értelme a tábori papokkal való foglalkozásnak. Tessék őket elutasítani, ha Méltóságodhoz fordulnak." Persián viszontválaszában pedig azt írta: a főváros utcáin csoportosan, a vidéki városokban is nagy számban kóborolnak leszerelt tábori papok, rongyosan, néha éhesen, állás és foglalkozás nélkül.

A Szentszék 1918 őszén nagyon is jól volt tájékozódva a világháborúban szemben álló felek erőviszonyairól, és tudomása volt a német és osztrák-magyar békepuhatolózásokról is. Tudta azt, hogy a németek 1918. október 5-én fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményeztek, és békeajánlattal fordultak Wilson amerikai elnökhöz. A pápa még október elején megüzente IV. Károlynak, kérjen különbékét, ne kösse sorsát Németországhoz, mert attól csak a feltétel nélküli kapitulációt fogadják már el. Ismeretesek voltak a Szentszék előtt az olaszországi, Piave melletti harctéri kudarcok is. Mindezek tudatában nem kell csodálkoznunk azon, hogy a Congregatio Consistorialis már foglalkozott a katonalelkészek leszerelésének a következményeivel. 1918. október 25-i keltezéssel egy dekrétum jelent meg a katonai szolgálatról visszatérő egyháziak lelki ügyeinek rendezéséről. A harctereken ugyanis nemcsak hivatásos katonalelkészek működtek, hanem lelkész, lelkészjelölt katonák is, akik esetleg tényleges harcokban is részt vettek, és hivatásuk gyakorlását akadályozó vagy tiltó cselekményeket követhettek el. A szentszéki rendelkezés minden nemzet katolikus lelkészeire és lelkészjelöltjeire vonatkozott, így a magyarokra is. A kiadott rendelet pontokba foglalta azokat a teendőket, amiket kispapoknak, papoknak éppúgy végre kellett hajtaniuk, mint a püspököknek. A rendelet a Szentszék hivatalos közlönyében, az Acta Apostolicae Sedisben jelent meg. A pápai rendelkezést a püspököknek közölniük kellett a harctérről hazatérő kispapokkal, papokkal, és körleveleikben nyilvánosságra is kellett hozniuk. Ez Magyarországon megjelent a Papok Közlönye 1919. évi január 1-jei számában.

A háborús szolgálatból leszerelő kispapok, papok, katonalelkészek egy vizsgálaton mentek keresztül, hogy a harctéri szolgálat alatt a papi tevékenységet gátló irregularitásba - testi vagy szellemi fogyatékosságba - estek-e vagy sem. Megvizsgálta a bizottság, hogy testi épségükben szenvedtek-e kárt? Félkarúak, félkezűek, bénák lettek-e, vagy hiányzik hüvelykjük, mutatóujjuk, vagy két ujjuk, fülük, szemük, orruk stb. De ugyancsak irregularitásba estek - a defectus lenitatisba - a szelídség hiányába - azok, akik harcokban vettek részt, esetleg öldöklésben.

A pápai rendelkezés az alábbiakat tartalmazta:

1. Az áldozópapok a leszerelés után 10 napon belül kötelesek jelentkezni a püspöknél, különben a határidő letelte után magától megszűnik lelkészi tevékenységük lehetősége (ipso facto suspensio).

2. A leszerelő papok a püspök által megjelölt időn belül tartoztak lelkigyakorlaton részt venni, aminek legalább 8 naposnak kellett lennie. A lelkigyakorlat helyéről, vezetőjéről a püspöknek kellett gondoskodnia.

3. A lelkigyakorlat után a püspök megítélése alá esett, hogy visszahelyezi-e őket előbbi állásukba, vagy sem. Ha harctéri viselkedésük kívánnivalót hagyott maga után, akkor a püspök minden eljárás nélkül máshová oszthatta be őket.

4. A püspököknek ügyelniük kellett arra, hogy a leszerelt papokat lelkipásztori munkára ne oda küldjék, ahol katonák voltak.

5. A rendelkezés megengedte azt is, amit különben az egyházi törvénykönyv 156. kánonja akkor tiltott, hogy 5 évig - paphiány miatt - két vagy több plébániát a püspökök összevonhattak.

6. A papnövendékekre is nagyjából ugyanezek a rendelkezések vonatkoztak, mint a felszentelt papokra (jelentkezés, vizsgálat, lelkigyakorlat, elbocsátás vagy továbbtanulás). A papjelölteknél a püspöknek meg kellett beszélni a szemináriumi elöljárókkal az ilyenek tanulmányi rendjét, esetleg külön elhelyezésüket és körültekintő felszentelésüket.

7. A szerzetesekre, a szerzetesnövendékekre mindaz vonatkozott, ami a világi papokra, kispapokra.

8. A szerzetes laikus testvérekre is vonatkoztak az előbbi rendelkezések azzal a különbséggel, hogy ha a vizsgálatnál kitűnne méltatlanságuk, szabálytalanságuk, akkor azonnal el kell bocsátani őket. Az egyszerű fogadalmasokat azonnal fel kellett menteni, az ünnepélyes fogadalmasnak pedig vagy a rendházban, vagy rokonaiknál kellett bevárni a Congregatio Religionis, azaz a Szentszék döntését.

9. Azok a papok, akik a háborúban valamilyen testi fogyatékosságba estek, azok a püspöktől nyerhettek felmentést a szabálytalanság alól, de csak akkor, ha testi fogyatékosságuk (vakság, bénaság, csonkultság stb.) ellenére botránkoztatás nélkül tudtak lelkipásztori munkát végezni. A súlyosabb esetekben a Szentszék véleményét kellett kikérni.

10. Azokat a papokat, akik önként mentek katonának, a defectus lenitatis - a szelídség hiánya alól - csak a Szentszék menthette fel, akiket azonban az állami törvények kényszerítettek a harctérre, azokat a püspök.

11. A rendelkezés lelkére kötötte a püspököknek, hogy a leszerelő bűnös papokkal atyailag járjanak el. A püspököknek jelenteniük kellett a Szentszéknek, hogy a háború alatt, a harctereken mennyi pap hagyta ott a papságot, de ezeket a püspöknek jó szóval visszatérésre kellett befolyásolni.


A Szentszék ilyen módon akarta a háború borzalmaiban lelkileg megrokkant kispapokat, papokat, szerzeteseket a lelkiség útjára visszavezetni.

A bécsi székhellyel működő osztrák és magyar Apostoli Tábori Helynökség volt hivatva arra, hogy ennek a pápai rendelkezésnek a püspökökön keresztül eleget tegyen. A rendelkezés végrehajtása azonban egybeesett az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával. Bjelik Imre apostoli tábori helynök, felszentelt püspök tagja volt az osztrák püspöki konferenciáknak éppúgy, mint a magyarnak, hiszen ő a monarchia egységes hadseregének apostoli tábori helynöke volt. A magyar püspöki kar elnöke, Csernoch János szokás szerint még szeptember 18-án elküldte a meghívót Bjeliknek az őszi, október 16-án megtartandó püspöki konferenciára. Bjelik október 2-án kimentette magát a megjelenés alól, szemleútja miatt. Ugyanakkor sejtetni engedi a prímással, hogy a nagyon sok beteg katonalelkész pótlására újabbakat kell majd kérnie. Kívánatosnak tartotta és kérte, hogy az ország határain kívül elhelyezett magyar ezredek póttesteinél is alkalmazzanak egy-egy lelkészt, hogy a katonákban a lelkesedést újraélessze, valamint a lábrakapó veszedelmes szellem terjedését leküzdhesse.5 Ebben a levélváltásban még nyoma sincs a Monarchia összeomlását sejtető megnyilatkozásnak.

Bjelik október 2-án még nem érzékelte a szeptember 27-én tartott koronatanács következményeit, amelyen Arz vezérkari főnök tájékoztatta IV. Károlyt és minisztereit az összeomlás fenyegető közelségéről. Burian, a Monarchia közös külügyminisztere, október 4-én elküldte Wilsonnak az azonnali fegyverszünetet kérő jegyzékét. A válasz késett, és így az október a várakozásban telt el. Október 17-én IV. Károly császár és király kiáltványban adta tudtára birodalma népeinek, hogy a népek önrendelkezési jogának alapján áll. A meglepetésszerűen egymást érő események közepette az október 16-ra összehívott püspökkari konferencia is elmaradt, és csak november 20-án ült össze Esztergomban.

Bjelik az utolsó pillanatig kitartóan és hűségesen szolgálta tevékenységével a közös katonalelkészi ügyeket, és benne a magyar érdekeket is, amint arról Csernoch János hercegprímással folytatott levelezése is tanúskodik.

A KATONAI LELKÉSZET
A POLGÁRI FORRADALOM IDŐSZAKÁBAN

Az október 31-én megalakult - IV. Károly király által kinevezett - Károlyi-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere Lovászy Márton lett. Az új miniszter ott találta hivatalában az I. üo. főnökét - a katolikus ügyosztály vezetőjét, dr. Breyer Istvánt - és a II. üo. főnökét - a protestáns ügyosztály vezetőjét, dr. Kováts Istvánt. A kormány mégis külön katolikus és külön protestáns kormánybiztosokat nevezett ki. A katolikus ügyek kormánybiztosa Persián Ádám újságíró, volt ferences kispap lett, akinek jó kapcsolatai voltak mind az egyháziakkal, mind a politikusokkal. A protestáns ügyek kormánybiztosává dr. Kun Béla református lelkészt nevezték ki, aki annak a református alkotmányi bizottságnak előadója volt, amely a protestáns tábori lelkészet szervezésével foglalkozott.

Persián Ádám első útja Esztergomba vezetett Csernoch János hercegprímáshoz, akit otthonában keresett meg. Az új kormánybiztos látogatása nemcsak udvariassági volt, hanem hivatalos is. Amint emlékirataiban írta, egy kicsit félve ment Esztergomba, de bizakodva távozott. Három kérdést kellett a prímással megtárgyalnia. Meg akarta ismerni Csernoch és a püspöki kar véleményét a Károlyi-kormányról és annak elismerési lehetőségeiről. A második problémakör, amelyben a prímás véleményét szerette volna kipuhatolni, az a főkegyúri jog gyakorlásának a kérdése volt. A harmadik kérdés pedig a papság szervezkedésének az engedélyezése, tekintettel a körülményekre és a harctérről hazatérő katonalelkészek kétségbeejtő helyzetére. A kormánybiztost személyileg az utolsó érdekelte a legjobban, mert úgy érezhette, hogy szemben a VKM 1. ügyosztályának a tevékenységével, az ő meghatalmazása, munkaterülete a kor szellemének és a kormány szándékának megfelelően szabad és céltudatosabb lehet, mint a konzervatív I. ügyosztályé. A megindult alsópapsági szervezkedést Persián azért támogatta, mert benne helyet kaptak a harctérről hazatérő elégedetlen katonalelkészek és a forradalmi gondolatokkal kacérkodó fiatal lelkészek. Persián ismerte az Apostoli Tábori Helynökség szerepét a közös hadsereg lelkipásztori ellátásában és tudta, hogy a Magyarországon állomásozó volt közös hadseregbeli katonáknak a magyar honvédség szervezetébe való bekapcsolása a katonai lelkipásztori szervezet kiépítését is szükségessé teszi.
A mozgékony, kezdeményező kormánybiztos november 13-án a következő táviratot küldte Bjelik Imrének, az Apostoli Tábori Helynökség vezetőjének: "Kérem mielőbb közölni, hogy függő kérdések sürgős rendezése céljából miként kezdhetnénk közvetlen tárgyalásokat."
Bjelik püspök nem késett a válasszal, mert már másnap kimerítő levélben válaszolt Persiánnak.
Levelében készséggel elismerte, hogy a független Magyarország keletkezése, illetve a magyar nemzeti hadsereg felállítása természetszerűleg a katonalelkészetet is érinti. Dicsérőleg emlékezett meg a magyar katonalelkészek nagyszerű szerepéről és helytállásáról a közös hadsereg katonái között. Ezért is kívánatos - írta levelében -, "hogy a magyar nemzeti hadseregnek is önálló és rendezett viszonyú katonalelkészete legyen". Az Apostoli Tábori Helynökség létszámnyilvántartása rendelkezett a közös hadsereg magyar honos katonalelkészeinek névsorával. Bjelik az esetleges magyar katonalelkészet megszervezéséhez felajánlotta ezt a névsort is alapnak. A feltételes mód azért szerepel Bjelik leveleiben, mert Persián jelentkezéséig még sem a honvédségtől, sem a magyar katolikus püspöki kartól nem kereste meg senki. Persiánnak azt javasolta, hogy a megszervezendő magyar nemzeti hadsereg katonalelkészetének kiépítésekor első helyen a tényleges állományú honvédlelkészeket, és csak azután a közös hadseregbeli magyar honos lelkészeket kellene figyelembe venni.
Bjelik felajánlotta szolgálatait - mint az eddigi közös hadsereg tábori püspöke -, hogy részt vesz a magyar katonalelkészet szervezésében. Finoman jelezte, hogy mint a magyar püspöki kar tagja, készséggel elvállalná a lelkészet megszervezését és vezetését is. Ezt ilyen nyíltan kimondani nem lehetett. De azért őszintén feltárta a kormánybiztosnak saját, egyéni sorsának lehetőségét is. Tudta és érezte, hogy neki, mint magyar állampolgárnak, osztrák földön bárminemű állásban nem lehet maradása. "Eddig is - írta levelében - csak azért vagyok itt, mert az összes illetékes tényezők kötelességemmé tették, hogy a teljes liquidálásig itt maradjak." A Bécsben, illetve hivatalában való maradás szükségességét ő is belátta. A függő kérdések és a közös ügyek megosztásának elintézése miatt az utolsó pillanatig a helyén maradt.
Levelében, a készséggel felajánlott segítség mellett, az apostoli tábori helynök nem tagadta meg önmagát, és javaslatot tett Persiánnak a legszükségesebb és legsürgősebb teendőkre vonatkozólag. Azt ajánlotta, hogy Magyarországon a katonalelkészeket addigi beosztásukban meg kell hagyni, hogy a kórházakban elhelyezett betegek lelki gondozása kárt ne szenvedjen, és az általuk vezetett anyakönyvek további vezetése - állami és egyéni szempontból is fontos lévén - folytatódjék. Felvetette annak lehetőségét, hogy a harcterekről hazatérő tényleges állományú magyar katonalelkészek vajon nem nyerhetnének-e elhelyezést az addigi közös hivatalban, illetve azok körleteiben.
Javasolta továbbá, hogy a katonalelkészek anyagi támogatására egykor létrehozott ,Feldmissionfond" - amely akkor kb. 255 000 koronát tett ki, és a tényleges állományú katonalelkészek tulajdonát képezte - kerüljön felosztásra.
Ekkor sem Persián, sem Bjelik nem ismerte még a Károlyi-kormány katonapolitikájának elképzeléseit az új magyar hadsereg katonalelkészetével kapcsolatban. Ennek következtében Bjelik azzal a kéréssel fejezte be levelét, hogy ha várakozása ellenére nem létesülne egy önálló honvéd lelkészeti szervezet Magyarországon, úgy a magyar honos közös hadseregbeli állandó katonalelkészek sorsát a kormánybiztos viselje a szívén. A harcterekről visszatérő tartalékos katonalelkészek visszatérnek ugyan az egyházmegyékbe, ahonnan kivétettek, de az állandó katonalelkészek visszatérése egyházmegyei szolgálatba már nem lesz olyan egyszerű.7
Bjelik püspök, hogy a püspöki kar jóindulatát továbbra is biztosítsa magának, az egész levélváltást másolatban közölte Csernoch hercegprímással. A beszámolóval nem várakozott a személyes találkozásig, mert tudta, hogy az egy hét múlva esedékes magyar püspökkari konferencián nem tud részt venni. Távolmaradását hivatalos elfoglaltsággal, szemlékkel okolta meg, de a személyes és az intézményi érdekek is arra kényszerítették, hogy Bécsben maradjon.
Alig írta meg levelét Persiánnak, máris újabb levéllel fordult a közös hadsereg katonai likvidáló - felszámoló - bizottságához, és vázolta nekik a közös hadsereg megszüntetésével együttjáró nehézségeket és lehetőségeket. A közös Hadügyminisztériumnak az osztrák és magyar minisztériumokkal kellett kapcsolatot tartani, de őneki mind a hárommal, és így átlátta a felosztás nehézségeit. Jelezte is nekik, hogy az Apostoli Tábori Helynökség felszámolása különleges szabályozást igényel. Mindenekelőtt azt kell elhatározni - írta levelében -, hogy az osztrák nemzeti hadseregben a katonai lelkészetet fenn akarják-e tartani, vagy nem? A likvidáló bizottságnak bejelentette, hogy hivatalában marad mindaddig, amíg szükség van rá. Utódjául az osztrák katonalelkészet vezetőjéül a katonai egyháztanács első titkárát ajánlotta, dr. Pawlokowski Ferdinánd prelátus személyében.
Utolsó javaslata az Apostoli Tábori Helynökségen a XVI. századtól összegyűlt anyakönyvek és iratok ügyében az volt, hogy azokat ne válasszák szét, mert azok nemzetek szerint nincsenek elkülöníthető állapotban. Az oltárok, felszerelések azonban szétválaszthatók és szétoszthatók az önállóvá váló lelkészetek között. Az együttműködés azonban még úgy látszik nem alakult ki a megosztás körül, mert a likvidáló bizottságot arra kérte, hogy őt magát, vagy a helyettesét, valamint az egyes nemzeti államok képviselőit a katonai, lelkipásztori ügyek megoldásába belevonni el ne feledkezzenek.
Persián Ádám kormánybiztost nemigen kellett arra kérni, hogy a leszerelt tartalékos lelkészek és a beosztásukat esetleg elvesztő tényleges állományú lelkészek sorsát a szívén viselje, mert már az első - november 2-i - Csernochnál tett látogatásakor is szóba hozta ezt a kérdést. November 12-én pedig rendelettel fordult a katolikus egyház kebelébe tartozó, mindazon magyar állampolgárságú latin és görög szertartású áldozópapokhoz, akik a hadra kelt sereg bármelyik alakulatánál (közös hadsereg, honvédség, avagy a haditengerészet) eddig tábori lelkészi szolgálatot teljesítettek, hogy a leszerelésnél a meghatározott rendelkezések szerint járjanak el.
Először azonnal leszerelendőnek rendelte a tartalékos és népfölkelő tábori lelkészeket, akik a rendelet kiadásakor, mint beosztott lelkészek, sehol sem működtek. A leszerelést megtehették állomásparancsnokságnál, kiegészítőparancsnokságnál, vagy a lakóhelyükhöz legközelebb eső póttest kiegészítő parancsnokságoknál is. Az így leszerelt katonalelkészeknek azonnal jelentkezniük kellett az egyházmegyei hatóságuknál elhelyezésük érdekében. Ez egybeesett az említett szentszéki rendelkezéssel is.
A leszerelt és az egyházmegyei hatóság által elhelyezett lelkészeknek kötelességükké tette Persián, hogy mind a leszerelésükről, mind az elhelyezésükről jelentést tegyenek az egyházkormánybiztosi hivatalnak.
Persián rendelete különbséget tett a tartalékos állományú és a tényleges állományú katonalelkészek között. Ez utóbbiakra nézve azt rendelte, hogy a tábori, katonai és haditengerészeti állományú lelkészek egyelőre maradjanak jelenlegi állomáshelyeiken és beosztásukban. Azok a lelkészek pedig, akiknek beosztása bármilyen okból megszűnt, azonnal jelentkezzenek a Hadügyminisztériumban és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban.
November 20-án a katolikus ügyek kormánybiztosának intézkedései, valamint Bjelik Imre felvilágosításai ismeretében ült össze a magyar püspöki kar az összeomlás utáni első konferenciára.
A már egyszer elhalasztott konferenciát Csemoch Esztergomba hívta össze. Betegsége miatt a konferencia vezetésére Szmrecsányi Lajos egri érseket kérte meg. A Monarchia összeomlása után megtartott első püspökkari konferencia foglalkozott az országban bekövetkezett változásokkal, Persián és Bjelik - a katonalelkészek ügyével kapcsolatos - intézkedéseivel és annak következményeivel. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a püspöki kar inkább a katonalelkészek egyházjogi helyzetéről, joghatóságának kérdéseiről tárgyalt, mint azoknak társadalmi. emberi problémáiról.
A tárgyalások anyagát Bjelik Imre püspök levelének a bejelentése szolgáltatta, miszerint a császári és királyi közös hadsereg felbomlásával elvesztette a lelki joghatóságát a Magyarországon állomásozó volt közös hadseregbeli katonalelkészek fölött. A honvédlelkészek feletti joghatóság magától értetődően visszaszállt a megyés püspökökre. Hogy egyházi joghézag ne támadjon, és ezzel ne legyen jogtalan egyházi ténykedés a volt közös hadseregbeli katonalelkészek intézkedésében, arra kérte Bjelik a magyar püspököket, hogy az egyházmegyéjük területén működő közös hadseregbeli lelkészeket vonják püspöki joghatóságuk körébe. Ezzel csak azt kérte, hogy a püspökök a honvédlelkészek fölött gyakorolt eddigi joghatóságukat terjesszék ki a volt közös hadseregbeli lelkészekre is mindaddig, amíg az új magyar honvédség keretében a magyar katonai lelkészet szervezésének ügyében döntés nem születik. A feltételes mód használata annál is indokoltabb volt, mert Bjelik azt is közölte a magyar püspöki karral, hogy a magyar hadügyminiszter mind ez ideig a magyar katonalelkészet megszervezése kérdésében nem nyilatkozott.
Ezen nem lehet csodálkozni. Károlyi Mihály kormányának első hadügyminisztere, Linder Béla november 9-én lemondott, utóda Bartha Albert lett. Abban az időben még nem jött el a részletkérdések, mint amilyen a katonalelkészet is volt, megoldásának az ideje, hiszen "a honvédség akkoriban igen siralmasan nézett ki." W 0 A közös hadsereg szétválasztásának a folyamatát nagyon lelassította a sokféle hivatal illetékessége, és az új magyar honvédség megszervezése is ennek következtében nehezen haladt előre. Sok volt akkor a bizonytalansági tényező: a polgári demokráciától mindinkább balra tolódó politika, az ország integritásának a kérdése, a katonaellenesség, a gazdasági nehézségek, lelki-szellemi elszegényedés, a szociáldemokrata párt által is támogatott vallás- és egyházellenesség, a megalakult kommunista párt jövőbeni szerepe stb.
A püspöki kar tagjai a konferencián tudomásul vették a Bjelik Imre apostoli tábori helynök, püspök által küldött helyzetjelentést. Kijelentették, hogy kérését teljesítik, és a joghatóságot megadják a működő, állandó állományú katonalelkészeknek, és majd azok működését is ellenőrizni fogják.
A jegyzőkönyv tanúsága szerint a tárgyalás során nem került szó sem az önálló magyar katonalelkészet megszervezéséről, sem arról. hogy ez ügyben Rómához fordulnának, hiszen egy Apostoli Tábori Helynökségről van szó, nem arról, hogy milyen legyen az átmeneti állapotban az egyes püspökök és a Hadügyminisztérium kapcsolata.
A későbbiekben, úgy tűnik, a katonalelkészek és a katonalelkészet körül támadt problémák megoldási iránya megoszlott. Persián mindinkább csak a katonalelkészek társadalmi, politikai, anyagi ügyeinek intézésében vállalt egyre nagyobb szerepet, a Hadügyminisztérium pedig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium I. ügyosztályával és a magyar püspöki karral tartotta a kapcsolatot a szervezeti, jogi kérdésekben.
A tényleges állományú és a leszerelt tartalékos állományú katonalelkészek körül a megoldandó nehézségek felszaporodtak, noha létszámukat tekintve elenyésző volt a több százezer katonához viszonyítva. De mégis, a katonalelkészet része volt az egész kérdésnek.
Persián kormánybiztos 1918. december 2-án kelt irata az egyházmegyei hatóságokat célozta meg azzal a felhívással, hogy a november 12-én kiadott rendeletét megfelelő módon közöljék az egyházmegyék papságával. Egyúttal felszólította az egyházmegyei hatóságokat, hogy a leszereltek elhelyezéséről azonnal gondoskodjanak. Azt is közölte velük, hogy a tartalékos és népfölkelő tábori lelkészeknek 1918. december 10-ig kell leszerelniük, kivéve az 1896-os és annál fiatalabb korosztályoknak, valamint a kórházaknál és egyéb gyógyítóintézeteknél beosztottakat. Levelében kilátásba helyezte, hogy a még szolgálatban maradó tartalékos katonalelkészeket mielőbb tényleges állományú katonalelkészek fogják felváltani.
A kormánybiztos rendelkezéseit, illetve kérelmeit szomorú helyzetképpel iparkodott alátámasztani. Azt írta, hogy a leszerelők nagy része azzal a kéréssel fordul hivatalához, hogy részükre állást szerezzenek, sőt vannak a jelentkezők között olyanok is, akik főpásztoraik utasítására hivatkozva keresnek polgári állást. Finoman, de hangsúlyozta, hogy ilyen kérések teljesítését nem tudja vállalni, különben is a hadból visszatérő egyházi személyek méltányos elhelyezésének a gondját az illetékes egyházmegyei hatóságoknak kellene és kell elvállalniuk. De nem zárkózott el az elől, hogy anyagi segítséget nyújt az olyan egyházaknak, akik az egyházmegyei hatóságok rendelkezésének megérkeztéig arra rászorulnak. 12
Az egyházmegyei hatóságok nem voltak könnyű helyzetben. Elsősorban azok, amelyeket az akkor még ideiglenes határok két részre osztottak, mert nekik nemcsak a nagy számban egyszerre hazatért katonalelkészekről kellett gondoskodniuk, hanem azokról a papokról is, akik a csehek, románok, szerbek által megszállt területekről akár menekültként, akár kiutasítottként szintén elhelyezésüket kérték az egyházmegyék magyarországi részein. Ez az elhelyezkedési nehézség szolgáltatta a gyúanyagot a papok lelkében arra - jó táptalajra találva a megélhetési gondokkal küszködő papságban -, hogy megalakítsák az alsópapság érdekszervezeteit, a papi tanácsokat. (Természetesen ez csak egyik oka volt a papi tanácsok megalakulásának.)
Persián Ádám kormánybiztosi ideje alatt még egyszer szót emelt a leszerelt katonalelkészek ügyében, 1919. február 11-én. Közben a politikai életben jelentős változások történtek. Károlyi Mihály kormányát 1919. január 18-án felváltotta Berinkey Dénes kormánya. A hadügyminiszter Bőhm Vilmos lett, Persián főnöke pedig az újonnan alakult Vallásügyi Minisztérium vezetője, Vass János. A legjelentősebb változás azonban a politikai légkört alakító szemléletmódban történt. A Károlyi képviselte polgári demokratikus gondolkodásmódtól egy folyamat indult el a szociáldemokrata gondolkodásmódon keresztül mindig balosabb ideológiáig, amelynek végpontján a proletárdiktatúra állt.
A folytonosan balra tolódó, a polgári demokráciától távolodó politikai gondolatvilágban Persián kormánybiztos 1919. február 22-én a katonai szolgálatból hazatért lelkészek érdekében újabb köriratot küldött: "Valamennyi latin és görög szertartású katolikus érseknek és püspöknek." A kormánybiztos azzal indokolta fellépését, hogy a négyéves világháború minden veszélyét, szenvedését és mérhetetlen nyomorát végigküzdött, jelenleg még javadalom nélkül élő, volt tábori lelkészek mielőbb lehetőleg állandó elhelyezést nyerjenek, és a nem hadviseltekkel szemben előnyben részesüljenek. "Felkérem - írta Persián - a Címet, méltóztassék saját hatáskörében a beneficiumok (javadalmak) betöltésénél azon szempontot is figyelembe venni, hogy valamely pályázó vagy a kegyuraságtól kinevezésre felterjesztett lelkész teljesített-e a háború folyamán katonai szolgálatot." A sürgető, oktató hangú levélre nem válaszolt Csernoch hercegprímás. Ad acta tette a levelet, és csak annyit írt rá: ,Schuster bleib deinen Leisten." "Suszter maradj a kaptafádnál", azaz a felszólítás kívül esett már a kormánybiztos hatáskörén, és ő mint egyházfő, illetéktelennek tartotta az ilyen beavatkozást. 13
A Berinkey-kormány, és benne Bőhm Vilmos hadügyminiszter, Vass János vallásügyi miniszter már politikai végnapjaikat élték. A polgári kormányzat megszűnőben, a szociáldemokrata irányítás már átalakulóban volt a kommunista diktatúra felé.
Amíg a vallás- és közoktatásügyi miniszter katolikus kormánybiztosa azon fáradozott, hogy az önálló honvédhadseregben a katonalelkészi szervezet kialakuljon, a közös hadsereg apostoli tábori helynöke pedig Bécsből a támogatását és személyes közreműködését is felajánlotta ennek érdekében, addig a magyar Hadügyminisztérium éppen az ellenkezőjén munkálkodott. Linder Béla néhány napos minisztersége alatt ez a kérdés még szóba sem került, Bartha Albert egy hónapos miniszterségének sem ez volt a központi ügye. Amikor azonban Bartha december 12-i lemondása után a Hadügyminisztérium névleges vezetője Károlyi lett, és a tényleges hatalmat az eddig államtitkári minőségben szereplő Bőhm Vilmos szociáldemokrata politikus vette át, megváltozott a helyzet. A Hadügyminisztérium a katonai lelkészet ügyében a VKM I. ügyosztályával vette fel a kapcsolatot, és nem a vallásügyi kormánybiztossal. Jól tudta a minisztérium, hogy csak az I. üo. főnökén keresztül (dr. Breyer István) tud kapcsolatba lépni hivatalosan a magyar püspöki karral, illetve Csernoch János hercegprímással.
Breyer 1918. december 24-én kelt levelében arról értesítette a prímást, hogy a magyar hadügyminisztertől 747474/1918. szám alatt egy körrendelet-tervezetet kapott, azzal a felszólítással, hogy erről Csernoch hercegprímás véleményét kikérje. A körrendelet tárgya a katonai egyházi joghatóság megszüntetése volt a magyar hadseregen belül. "Kezelési tévedésből" ebből a levélből kimaradt maga a tervezet. A hercegprímási hivatal azonnal visszaírt az I. ügyosztálynak, hogy a tervezet szövege hiányzik. A karácsonyi és újévi ünnepek miatt a hadügyminiszteri tervezetet csak január 19-én postázták a VKM-ben. Csernoch maga fogalmazta meg a választ, és az I. ügyosztályon keresztül továbbította azt a hadügyminiszternek, Bőhm Vilmosnak.
Csernoch János hercegprímás a következőket válaszolta: "A tervezet megfelel az egyházjogi álláspontnak. A volt közös hadsereg tábori helynöksége nem adhat többé joghatóságot a tábori lelkészeknek, amint azt a tábori püspök hozzám intézett levelében maga is jelezte.
Minden tényleges tábori lelkész ezentúl a működési terület után illetékes püspöktől nyer joghatóságot.
Helyes az a rendelkezés is, hogy a népköztársaság hadseregének katolikus egyénei a tényleges állományú katonai lelkész jurisdictiója alá tartoznak ott, ahol tényleges állományú katonalelkész van."14
A hercegprímás tulajdonképpen az 1918. évi november 20-i püspökkari konferenciának a döntését ismételte meg a hadügyminiszternek adott válaszában.
A Hadügyminisztérium ezzel a tervezetével nem a lelkészi munkát akarta megszüntetni a hadseregben, hanem a lelkészeknek és a lelkészi munkának katonai jellegét. Csernoch is annak örült, hogy így a katonalelkészek a püspökök joghatósága alatt maradnak, külön szervezet nélkül. Ennek a közvetlen, felügyelő közbejötte nélküli kapcsolatnak a példája az, amikor a magyar hadügyminiszter 79/9-1919. szám alatt a dr. Auer Jenő I. o. akadémiai plébánosnak a Ludivika Akadémián végzett lelkészi tevékenységéről szóló 1918. jelentését megküldötte a prímásnak. A minisztérium hivatkozása: ..A szolgálati utasítás a magyar honvédlelkészek számára című határozvány 20. §-a szerint."
A magyar Hadügyminisztérium által kezdeményezett "katonai egyházi joghatóság megszüntetése" körrendelet tervezete nem a katonákkal foglalkozó lelkipásztori munkát szándékozott tehát megszüntetni, hanem csak azt kívánta elérni, hogy egyháziak ne legyenek katonai rangban és állományban. Az alapot erre az 1898. évi szeptember 14-én kelt legfelsőbb elhatározással jóváhagyott Szervi határozványok a magyar királyi honvéd lelkészet számára adta meg. Ezek ugyan nem jelentették ki azt, hogy a Magyar Királyi Honvédségnél béke idejében lelkészeket tényleges szolgálatra nem alkalmaznak, hanem egy elvi kijelentést tartalmazott. Ez pedig így szólt: "A M. Kir. Honvédségnél béke idején a honvédegyéneknél előforduló összes lelkészi ténykedéseket általában az illető állomáshelyen levő. s a honvédegyén hitvallásának megtelelő polgári lelkészek végzik.
A körrendelet-tervezet tehát egyrészt ennek a rendeletnek a létezését akarta a szervezés alatt álló önálló magyar honvédség vezetőiben tudatosítani, másrészt a jogfolytonosságot biztosíttatni az egyházi hatósággal. Csernoch ezt a biztosítékot meg is adta a Hadügyminisztériumnak. Tehát téves az olyan megállapítás, hogy "a Károlyi-kormány megszüntette a katonai lelkészetet."16
Ami pedig ebben az esetben a VKM közbelépését jogszerűvé tette, az az, hogy az 1874. évi határozványok 5. §-a kimondja: "Ha mindazonáltal rendkívüli - előre nem látott - körülmények a honvédségnél ily béke idejéni lelkészeti alkalmaztatást követelnének, ez esetben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a Honvédelmi Minisztériummal egyetértőleg fogja a szükségeseket meghatározni." l,
Ezzel a körrendelettel tehát mindhárom hatóság: a Hadügy-, a Vallás- és a Közoktatásügyi Minisztérium, valamint a Magyar Püspöki Kar megoldottnak találta a szerveződő, önálló Magyar Királyi Honvédség lelkészeti ellátását. Bizonyára csak az első lépés lett volna ez, ha a történelmi lehetőség több időt adott volna a Károlyi-, illetve a Berinkey-kormánynak.
A katonai iskolákban, kórházakban eddig is működő magyar honvédségi katonalelkészek mind a Károlyi-, mind a Berinkey-kormány alatt tovább folytatták lelkészi tevékenységüket, amelyekről a katonalelkészi anyakönyvek tesznek tanúságot. A közös hadseregből hazatérő, hazaözönlő katonákkal megjöttek a hadba vonult lelkészek, katolikus papok is, akiket a határállomásokon az utódállamok katonai alakulatai olyan alaposan leszereltek, hogy még a kézipoggyászt is elvették tőlük. Sokan teljesen kifosztva érkeztek meg a püspöki székhelyekre, és a "főpásztoroknak nem volt más szavuk hozzájuk, mint hogy legyenek türelmesek és várják be a helyzet végleges alakulását. De ezek a papok - írta Persián emlékiratában - éhesek és rongyosak voltak. Az utolsó tiszti gázsi elfogyván a zsebük üres, de a lelkük annál jobban telve daccal és elkeseredéssel"18
A polgári forradalom katonapolitikájában helyet kapott, mint a katonai nevelés tényezője, a lelkészi, a lelki nevelés is. A vallásügyi kormánybiztos - Persián Adám - tevékenysége arra irányult, hogy a bécsi Apostoli Tábori Helynökségtől való elszakadás után az önálló magyar hadseregben is megszerveződjék a magyar Apostoli Tábori Helynökség. Az ez irányban megtett lépések az idő rövidsége és a történelmi, politikai helyzet megváltozása miatt nem vezethettek megvalósuláshoz.

A VÖRÖS HADSEREG
ÉS A KATONAI LELKIPÁSZTORI SZOLGALAT

A polgári demokratikus rendszertől egy kis létszámú, szervezetlen hadsereget örökölt a proletárdiktatúra. A belgrádi fegyverszüneti egyezmény hat gyalogos- és két lovashadosztály fenntartását engedélyezte, de nem szabta meg azok létszámát. A népköztársaság Hadügyminisztériuma - a hadsereg állandó átszervezésével - nem tudott nagyobb létszámú hadsereget felállítani. A toborzás sem hozott sikert, mert a remélt 70 ezer új katonából mindössze 5000 fő jelentkezett március 20-ig. és annak is alig a fele vonult be. A rendszerváltozás napján - március 21-én - mintegy 70 ezer főt tett ki a Tanácsköztársaság hadserege.
A Vörös Hadsereg felállításáról szóló rendelet 1919. március 25-én jelent meg. Eszerint: "a Vörös Hadsereg elsősorban a szervezett munkásságból toborzott és a jelenleg fegyverben álló proletár-katonákból áll". A Forradalmi Kormányzótanács XXIII. K. T. E. számú rendeletével úgy intézkedett, hogy A Vörös Hadsereg legfőbb irányítója a Forradalmi Kormányzótanács. A hadsereg közvetlen irányítását és szervezését a Hadügyi Népbiztosság végzi." Magát a rendeletet Garbai Sándor, mint a Kormányzótanács elnöke, valamint a hadügyi népbiztos: Pogány József és helyettesei: Szántó Béla és Szamuely Tibor írták alá. Azzal a ténnyel, hogy az eddigi hadügyminiszter, Bőhm Vilmos helyett a volt szociáldemokrata Pogány József lett a hadügyi népbiztos, a Tanácsköztársaság a hadsereget jelképesen a katonatanácsok irányítása alá adta.20
A Tanácsköztársaság kormányának március 22-i ülésén a kommunista Szántó Béla javasolta, hogy mondják ki az egyház és állam szétválasztását és a vallástanításnak az iskolákból való kiküszöbölését. Elvben el is határozták ezt. Kunfi Zsigmond a március 25-i ülésen - aki már miniszter korában tanúja volt a kötelező hitoktatás érdekében kifejtett küldöttségjárásnak - "felfüggesztő és halasztó" politikát ajánlott e kényes kérdésben. A parasztság érzelmeire való tekintettel, végül is a helyi tanácsokra bízták a döntést: ott és akkor valósítsák meg, ahol és amikor lehetségesnek tartják.21
A kormányzótanács 1919. március 29-én kiadott 24. számú rendeletével kimondotta az állam és egyház szétválasztását, amit Szántó Béla már a március 22-i kormányzótanács ülésén javasolt. A kormányzótanács elvben elfogadta az erre vonatkozó rendeletet.22 Ennek a rendeletnek a szellemében államosították az összes nem állami nevelési és oktatási intézményt, amibe beletartoztak az egyházi iskolák is a mögöttük álló vagyonnal együtt, de ugyanakkor deklarálták a vallásés lelkiismereti szabadságot.
A Vallásügyi Liquidáló Hivatal felállításáról szóló rendelet nyilvánosan nem jelent meg, és tartalma egyelőre ismeretlen. Ugyanígy ismeretlen a rendelet végrehajtására hozott szerv szervezeti felépítése és változásai. A változásokra utal a fennmaradt pecsétek szövege: Közoktatási Népbiztosság Vallásügyi Liquidáló Meghatalmazottja (1919. IV. 2. IV. 7.); és Vallásügyi Liquidáló Országos Bizottság 1919. VI.
22.23
A Hadügyi Népbiztosság rendeleteinek sorában az 1. sz. rendelet (1919. ápr. 1.) a katonai lelkészet megszüntetése volt, amely a következőképpen hangzott: "A Hadügyi Népbiztosság a tábori lelkészetet megszünteti. Minden tényleges állományú tábori lelkész folyó évi április 1-jével rendelkezési állományba került. Az eddigi tényleges szolgálatot teljesítő tartalékos vagy háború tartamára kinevezett tábori lelkészek azonnal leszerelnek."
A rendeletet Pogány hadügyi népbiztos és a két helyettes: Szántó és Szamuely írták alá.24 Az első kormányzótanács alig tíznapos ténykedése után ugyan átadta a helyét egy olyan kormányzótanácsnak, amelyből kimaradt Pogány, és végül is egy öttagú direktóriumot állítottak a hadügy élére: Kun Bélát, Bőhm Vilmost, Fiedler Rezsőt, Haubrich Józsefet és Szántó Bélát, ez azonban nem változtatott a proletárdiktatúrának a katonalelkészettel szemben elfoglalt álláspontján. A katonai lelkészet megszüntetéséről szóló rendelet tulajdonképpen a csíráját fojtotta el a polgári demokratikus forradalom alatt megindult szervezkedésnek. A rendelet az egyházmegyei joghatósággal ténykedő lelkészek működését szüntette meg, és ezzel lehetetlenné tette, hogy a Vörös Hadseregben bármely hitvallás papja lelkészi szolgálatot teljesítsen. A Vörös Hadsereg felállításáról szóló rendelet ugyanis többek között a forradalmi fegyelem fontossága, valamint a politikai munka ellátása érdekében bevezette a katonai politikai biztosok intézményét.25 Ez a katonapolitikai elgondolás tette szükségtelenné a katonalelkészi intézményt. Az intézkedések következményei alapjaiban változtatták meg az egyházak jogállását. De megváltozott az egyházak vezetőinek magatartása is a Tanácsköztársasággal szemben. Az egyházak vezetői szembeszálltak ezzel, az egyház és állam szétválasztását elrendelő, meg nem alapozott és jogilag sem rendezett intézkedéssel. Az ellenérzést és a szembenállást növelte még az a tény, hogy a rendelet végrehajtásában a Tanácsköztársaság vezetői és szervei a vallásos világnézettel szemben különleges és kizárólagos kedvezményben részesítették az ateista világnézetet.
A magyar katolikus egyház vezetője, Csernoch János hercegprímás, a proletárdiktatúra egész ideje alatt állandóan tájékoztatta az eseményekről a Szentszéket a bécsi nunciuson keresztül. Egy alkalommal Kun Béla külügyminiszter titkárának a jelenlétében - a számára kényszerlakóhelyül kijelölt esztergomi lakásában - fogadta a bécsi szentszéki követ megbízottját. A beszélgetésen - amely magyarul folyt le - elpanaszolta a hercegprímás azt a bánásmódot, ahogyan a Tanácsköztársaság vele és az egyházzal szemben viselkedik. Ezért a hercegprímás a nemzetközi tekintéllyel rendelkező Szentszéktől azt kérte, hogy a magyar katolikus egyházat, mint missziós területet, a Szentszék helyeztesse valamelyik nagyhatalom védelme alá.26 A világegyház története már ismert ilyen megoldást, például Törökországban, ami nemzetközi védelmet jelent. A hercegprímás által előterjesztett kéréssel a Szentszék nem foglalkozott.
Nem volt eredménye annak a kérésnek sem, amit Balthazár Dezső református püspök és gróf Degenfeld József főgondnok terjesztett 1919. április 25-én a Nagykárolyt megszálló román csapatok között tartózkodó román királyi pár elé. Balthazár Dezső és a főgondnok kihallgatáson jelentek meg a királyi pár előtt, és a püspök üdvözlő beszédében arra kérte a román uralkodót: "ezt a jót, ezt a védelmet terjessze ki azokra is, akik velünk nemzetben, vallásban rokonok, és akik körül még mindig a pusztulás angyala jár tábort.27
Sem Csernoch János hercegprímás nemzetközi segélykérése, sem Balthazár Dezső református püspök kérelme nem talált meghallgatásra, sem Rómában, sem Bukarestben, illetve Nagykárolyban. Mindkét kérelem célja azonos volt: az egyházak szabadságának biztosítása és védelme a Tanácsköztársaság vallásellenes cselekedeteivel szemben.
Az egyházak és papjainak magatartását alapvetően a proletárdiktatúrával szemben álló érzés diktálta, annak ateista világszemléletet valló és terjesztő magatartása miatt. A hasongondolkodásúak - egyháziak és világiak - a rokonszenv kinyilvánításán túl, tevőlegesen is részt vettek olyan megmozdulásokban, amelyek ellenforradalmi szervezkedésnek minősített cselekedetekben nyilvánultak meg.
Osszegezve: a Forradalmi Kormányzótanács azon rendelete, amely a Vörös Hadsereg felállítását rendelte el, semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy az új proletár hadseregben katonalelkészi szolgálatra nem lesz szükség. De ugyanez az eset volt Ausztriában is. Mind a közös hadsereg, mind az osztrák hadsereg felbomlásának a következménye ugyanaz volt: a lelkészi szolgálat megszűnése. Az összeomláskor a katonalelkészek száma hadseregenként a következő volt:
a közös hadseregben szolgált 2309 az osztrák Landwehrben 489 a Magyar Királyi Honvédségnél 262 a tengerészetnél összesen 3077 lelkész.
Hogy ebből mennyi esett Magyarországra, Ausztriára és az utódállamokra, ezt pontosan nem lehet kimutatni. Létszámban valóban nem nagy a több százezres katonai létszámhoz viszonyítva. Még a tiszti állományhoz viszonyítva sem tűnik nagy számnak, csakhogy a katonák visszatérhettek családjaikhoz, a tisztek beépülhettek a megalakuló nemzeti hadseregekbe, de a katonalelkészekre a hadsereg látszólag sehol sem számított. Nekik maradt az egyházmegyei szolgálat polgári lelkipásztorkodása.
A katonalelkészek által vezetett keresztelési, esketési, halálozási anyakönyvek tanúsága szerint a katonalelkészek ebben a létbizonytalan állapotban is - főleg a kórházaknál - folytatták lelkészi tevékenységüket.




 
© 2010. Táborilelkész - a katonák egyházi hírei