TÁBORILELKÉSZ

HÍREK
TÖRTÉNELEM
 • A vallás, az egyház és a katonaság
 • A katonai lelkipásztori szolgálat története 1773-ig
 • Apostoli Tábori Helynökség működése a Habsburg-monarchiában 1773-1918 között
 • Forradalmak és a katonai lelkészet
 • Nemzeti hadsereg és a Magyar Apostoli Tábori Helynökség
 • Magyar Királyi Honvédség tábori lelkészete
 • Katonalelkészi szolgálat a Magyar Néphadseregben
HM TÁBORI LELKÉSZI SZOLGÁLAT
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Katolikus szolgálati ág
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Protestáns szolgálati ág
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Zsidó Lelkészi Szolgálati Ág Tábori Rabbinátus
PROGRAMOK
ELMÉLKEDÉSEK
ÜNNEPEK
VIDEOK
INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET
GALÉRIÁK
ÉLŐ TÖRTÉNELEM - VITÉZI REND
IMPRESSZUM


TÉMAGYŰJTŐ
HM Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Katolikus Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Vitézi Rend
Zsidó Lelkészi Szolgálat hírei

 PARTNER LAPUNK HÍREI

 KATOLIKUS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2017. november  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30

 PROTESTÁNS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2017. november  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30

 KERESÉS
 

 ON-LINE KÖZÖSSÉGI KOMMUNIKÁCIÓ

Neve:          
Jelszava:     

 HÍRLEVÉL


Nagypéntek

Startlap megosztás
2011-04-20 15:02:01

NagypéntekJézus pere és szenvedése Nagycsütörtök éjszaka kezdődött, és tart egészen Nagypénteken délután háromig, amikor hangosan fölkiáltva kilehelte lelkét. Erre emlékezve Nagypéntek délután keresztutat végeznek végiggondolva Jézus szenvedésének állomásait, stációit. A stációk száma területenként változik, különböző hagyományok léteznek, nálunk a 14 stáció terjedt el, de pl. Esztergomban a Tamáshegyen 9 állomásos keresztút van. A keresztút azokat a történeti eseményeket idézi föl, amelyek Jézussal megestek, megostorozását, kigúnyolását, tövissel koronázását, és az utat, ahol többször elesve hordozta azt a keresztet, amelyre fölfeszítették.

Este kezdődik a "Csonkamise", az Egyház talán egyik legszebb liturgiája, amelyik csöndben minden templomi fény nélkül kezdődik.

A tabernákulum üres, hiszen az Urat elvitték, így a pap piros miseruhában, amely a szenvedésre, Jézus vérére utal, néma csöndben bemegy a templomba, és leborulva a földre, az üres és nyitott tabernákulum elé borul: ilyenkor nincs mit mondani.

Utána a bibliai olvasmányok, és a János passió következik. Miután a nép végighallgatta Jézus szenvedésének történetét könyörgésekkel fordul az Úristenhez az egész világ és Egyház ügyeiért.

Jézus halálaEzután ünnepélyesen behozzák az elleplezett keresztet, amit a pap három lépésben leleplez és a nép elé tár. Leveszi a miseruháját, a cipőjét, és magánemberként a Szentkereszt elé járul, hódolva a megváltás eszköze előtt, utána a nép is a Kereszt elé járul, megcsókolva Krisztus keresztjét. Sokaknak fönntartása van ezzel a megdöbbentően szép szertartással kapcsolatban, mintha mi imádnánk a keresztet, mert megcsókoljuk azt. Gondoljuk meg, hogy amikor a fronton nagyapáink elővették nagyanyánk képét, és megcsókolták azt, akkor nem egy darab papírt puszilgattak, hanem a képen keresztül a szeretteikkel próbáltak kapcsolatot találni, emlékezni. Így vagyunk mi is a kereszthódolattal, egy évben egyszer ünnepélyesen megcsókolhatjuk Krisztus keresztjét, kifejezve a hódolatunkat és szeretetünket Megváltónk előtt.

A kereszthódolat után az előző nap átváltoztatott szentostyával megáldozik a nép, és a szertartás oltárfosztással és Jeremiás siralmaival ér véget. Megnyitják a Szentsírt, ahol a halott Krisztus mellett virrasztunk.

Nagypéntek szigorú böjti nap, nem főznek. Általánosan elterjedt szokás volt az ünnepélyes mosakodás, amely a hiedelem szerint megszabadít a betegségektől. A házaknál kioltották a tüzet, s csak a Nagyszombat éjszaka szentelt tűzről gyújtották újra, az volt ugyanis a hiedelem, hogy az alapvető elemek elveszítik az év során megtermékenyítő erejüket, így azokat meg kell újítani. Ez történik majd Nagyszombaton a tűz és vízszentelés szertartásában. Nagypénteken nem szólnak a harangok, nincs mulatság, az Egyház Jézus Krisztust gyászolja.

Ha megnézzük a keresztábrázolásokat nagyon sok érdekességet és rejtett tanítást találhatunk bennük. A jobb és a bal lator nevét megőrizte a hagyomány, a halálában megtérő jobb latort Diszmasznak, míg a halálában is megátalkodott bal latort Gesztásznak hívták. A keresztábrázolások egyik állandó szereplője a római százados, aki mikor látta Jézust meghalni fölismerte, hogy "ez az ember valóban az Isten Fia volt". Ő Longinus, legalább is a hagyomány így nevezi, akinek ünnepe március 17-én van, s ő minden katona védőszentje is.

RÉSZLET A MÁTÉ SZERINTI EVANGÉLIUMBÓL:

A helytartó katonái bevitték Jézust a helytartóságra, s odagyűjtötték köré az egész helyőrséget. Megfosztották ruhájától, bíborszínű köntöst adtak rá. Tövisből koszorút fontak, fejére tették, jobb kezébe pedig nádszálat adtak. Aztán térdet hajtottak előtte, és így gúnyolták: "Üdvözlégy, zsidók királya!" Közben leköpdösték, fogták a nádat s verték a fejét. Miután így csúfot űztek belőle, levették róla a palástot, s ráadták saját ruháját. Aztán elvezették, hogy keresztre feszítsék. Amint kifelé vonultak, találkoztak egy Simon nevű cirenei emberrel. Ezt kényszerítették, hogy vigye a keresztet. Fölértek arra a helyre, amelynek Golgota, vagyis Koponyák helye volt a neve. Itt epével kevert bort adtak neki inni, de amikor megízlelte, nem akarta meginni. Aztán keresztre feszítették, és sorsot vetve megosztoztak ruháján, majd leheveredtek, és őrizték. Feje fölé táblát tettek, amelyre elítélése okát írták: "Ez Jézus, a zsidók királya." Vele együtt két gonosztevőt is keresztre feszítettek, az egyiket jobbról, a másikat balról. Az arra menők káromolták, s fejüket csóválva mondogatták: "Te, aki lebontod és harmadnapra fölépíted a templomot, szabadítsd meg magad! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!" Ugyanígy gúnyolódtak az írástudókkal és a vénekkel együtt a főpapok is: "Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neki. Az Istenben bízott. Mentse hát meg, ha akarja. Hisz azt mondta: Isten Fia vagyok." Ilyen módon gyalázták a vele együtt megfeszített gonosztevők is.

A hatodik órától a kilencedik óráig sötétség borult az egész földre. Kilenc óra tájban Jézus felkiáltott, hangosan mondva: "Éli, Éli, lamma szabaktani?" Vagyis: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Ezt hallva az ott állók közül néhányan megjegyezték: "Illést hívja." Egyikük rögtön odaszaladt, fogott egy ecetbe mártott szivacsot, rátűzte egy nádszálra, és inni adott neki. A többiek meg így beszéltek: "Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!" Most Jézus még egyszer hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.

Erre a templom függönye kettéhasadt, felülről egészen az aljáig, a föld megrendült, sziklák repedtek meg, sírok nyíltak meg, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Feltámadása után előjöttek a sírokból, bementek a szent városba, és többeknek megjelentek. A százados és a többiek is, akik Jézust őrizték, a földrengés és a történtek láttára igen megijedtek: "Ez valóban Isten Fia volt" - mondták. Messziről több asszony figyelte, mi történik; olyanok, akik Galileából eddig kísérték, és gondoskodtak róla. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, Jakab és József anyja, és Zebedeus fiainak az anyja.

Amikor már estére járt az idő, jött egy József nevű jómódú arimateai ember, aki maga is Jézus tanítványa volt. Bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus elrendelte, hogy adják ki neki. József levette a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, s sziklába vájt új sírboltjába helyezte. A sír bejáratához nagy követ hengerített, és elment. Mária Magdolna és a másik Mária ott maradtak, leültek a sírral szemben. Másnap, a készület napjának elmúltával a főpapok és az írástudók egybegyűltek Pilátusnál és figyelmeztették: "Uram, emlékszünk rá, hogy az a csaló még életében azt állította: Harmadnapra feltámadok. Rendeld hát el, hogy harmadnapig őrizzék a sírt, nehogy odamenjenek tanítványai és ellopják, aztán híreszteljék a nép között: Feltámadt a halálból. Ez utóbbi csalás rosszabb lenne az előbbinél." "Legyen őrségetek - válaszolta Pilátus -, menjetek, őrizzétek, ahogy csak tudjátok!" Erre elmentek, lepecsételték a követ, és őrséget állítottak a sírhoz.

János evangéliumaRÉSZLET A JÁNOS SZERINTI EVANGÉLIUMBÓL:

Miután Jézus ezeket elmondta, kiment tanítványaival a Kedron patakon túlra, ahol volt egy kert; oda ment be ő és a tanítványai. Ismerte azt a helyet Júdás is, aki elárulta őt, mert Jézus gyakran járt oda tanítványaival. Júdás tehát, miután magához vett egy csapatot, s a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, odament lámpásokkal, fáklyákkal és fegyverekkel. Jézus pedig, aki tudott mindent, ami várt rá, eléjük ment, és megkérdezte tőlük: ,,Kit kerestek?' Azt felelték neki: ,,A Názáreti Jézust.' Ő azt mondta nekik: ,,Én vagyok.' Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: ,,Én vagyok', meghátráltak és a földre estek. Erre ismét megkérdezte őket: ,,Kit kerestek?' Azok pedig azt mondták: ,,A Názáreti Jézust.' Jézus megismételte: ,,Mondtam nektek: Én vagyok! Ha tehát engem kerestek, hagyjátok ezeket elmenni!' Be kellett teljesednie az igének, amelyet mondott: ,,Akiket nekem adtál, azok közül senkit sem vesztettem el.' Mivel Simon Péternek volt egy kardja, kirántotta azt, lesújtott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. A szolga neve Malkusz volt. Jézus erre azt mondta Péternek: ,,Tedd a hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki a poharat, amelyet az Atya nekem adott?'

Ekkor a csapat, a parancsnok és a zsidók poroszlói elfogták Jézust, és megkötözték őt. Először Annáshoz vitték, ő ugyanis apósa volt Kaifásnak, aki főpap volt abban az esztendőben. Kaifás volt az, aki azt a tanácsot adta a zsidóknak: ,,Jobb, ha egy ember hal meg a népért'.

Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal a főpap udvarába, Péter pedig az ajtón kívül állt. Kiment tehát az a másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, szólt az ajtónálló szolgálónak, és bevezette Pétert. Akkor az ajtónálló szolgáló azt mondta Péternek: ,,Nem vagy te is ennek az embernek a tanítványai közül való?' Ő azt felelte: ,,Nem vagyok!' Ott álltak a szolgák és poroszlók, akik tüzet raktak, mert hideg volt, és melegedtek. Péter is ott állt velük, és melegedett.

A főpap eközben tanítványairól és tanításáról kérdezte Jézust. Jézus azt felelte neki: ,,Én nyíltan beszéltem a világnak, mindig a zsinagógában tanítottam és a templomban, ahova a zsidók mindnyájan összegyűlnek, és titokban semmit sem mondtam. Miért kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik. Íme, ők tudják, mit mondtam.' Amikor ezeket mondta, az ott álló poroszlók egyike arculütötte Jézust, és így szólt: ,,Így felelsz a főpapnak?' Jézus azt felelte neki: ,,Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?' Akkor Annás elküldte őt megkötözve Kaifás főpaphoz. Simon Péter pedig ott állt és melegedett. Valaki azt mondta neki: ,,Ugye te is az ő tanítványai közül való vagy?' Ő azonban letagadta: ,,Nem vagyok!'

A főpap egyik szolgája, rokona annak, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: ,,Nem téged láttalak vele a kertben?' Péter pedig ismét tagadta, és nyomban megszólalt a kakas.

Jézust Kaifástól a helytartóságra vezették. Kora reggel volt. Ők nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és megehessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus ment ki hozzájuk, és megkérdezte: ,,Miféle vádat hoztok fel ez ellen az ember ellen?' Azt felelték neki: ,,Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe.' Erre Pilátus azt mondta nekik: ,,Vegyétek át ti őt, és ítéljétek el a törvényetek szerint.' A zsidók azt felelték neki: ,,Nekünk senkit sem szabad megölnünk.' Ez azért történt, hogy beteljesedjék Jézus szava, amelyet mondott, jelezve, hogy milyen halállal fog meghalni.

Ismét bement tehát Pilátus a helytartóságra, hivatta Jézust, és megkérdezte őt: ,,Te vagy-e a zsidók királya?' Jézus azt felelte: ,,Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?' Pilátus ezt válaszolta: ,,Hát zsidó vagyok én? Saját nemzeted és a főpapok adtak téged a kezembe. Mit tettél?' Jézus azt felelte: ,,Az én országom nem ebből a világból való. Ha az én országom ebből a világból volna, szolgáim harcra kelnének, hogy a zsidók kezébe ne kerüljek. De az én országom nem innen való.' Pilátus erre megkérdezte: ,,Tehát király vagy te?' Jézus azt felelte: ,,Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra.' Pilátus erre így szólt: ,,Mi az igazság?'

Majd e szavak után ismét kiment a zsidókhoz, és azt mondta nekik: ,,Én semmi vétket sem találok őbenne. Szokás pedig nálatok, hogy húsvétkor szabadon bocsássak nektek valakit. Akarjátok-e, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?' Erre ismét így kiáltoztak: ,,Ne ezt, hanem Barabást!' Barabás pedig rabló volt. Akkor Pilátus elfogatta Jézust és megostoroztatta. A katonák pedig koronát fontak tövisből, a fejére tették, és bíborszínű köpenyt adtak rá. Aztán eléje járultak, és azt mondogatták: ,,Üdvözlégy, zsidók királya!' És arculverték őt. Pilátus újra kiment, és azt mondta nekik: ,,Íme, kihozom őt nektek, hogy megtudjátok, hogy semmi vétket sem találok benne.' Akkor kijött Jézus, töviskoronával, bíborköpenyben. Ő pedig azt mondta nekik: ,,Íme, az ember!' Amikor a főpapok és poroszlók meglátták, kiáltozni kezdtek: ,,Feszítsd meg, feszítsd meg!,, Pilátus így szólt: ,,Vegyétek át ti őt, és feszítsétek keresztre, mert én nem találok vétket benne.' De a zsidók így szóltak: ,,Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!' Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, még jobban megijedt.

Újra bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézustól: ,,Honnan való vagy te?' Jézus azonban nem adott neki feleletet. Ezért Pilátus azt mondta neki: ,,Nekem nem válaszolsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, és arra, hogy megfeszítselek?' Jézus azt felelte: ,,Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked. Ezért annak, aki engem kezedbe adott, nagyobb a bűne.'

Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy elbocsássa őt. De a zsidók így kiáltoztak: ,,Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja! Mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak.' Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet kövezett udvarnak neveznek, héberül meg Gabbatának. A húsvét készületnapja volt akkor, körülbelül hat óra. Így szólt a zsidókhoz: ,,Íme, a ti királyotok!' De azok így kiáltoztak: ,,El vele, el vele, feszítsd meg őt!' Pilátus megkérdezte tőlük: ,,A királyotokat feszítsem meg?' A főpapok azt felelték: ,,Nincs királyunk, csak császárunk!' Akkor aztán kezükbe adta őt, hogy feszítsék meg. Azok átvették Jézust. Ő pedig keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott keresztre feszítették őt, és vele másik kettőt kétfelől, Jézust pedig középen.

Pilátus egy feliratot is készíttetett, és a kereszt fölé helyeztette. Ez volt ráírva: ,,A Názáreti Jézus, a zsidók királya.' Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, görögül és latinul volt írva. A zsidók főpapjai ezért arra kérték Pilátust: ,,Ne azt írd: A zsidók királya, hanem: Ez azt mondta: ,,A zsidók királya vagyok''!' Pilátus azt felelte: ,,Amit írtam, azt megírtam!' A katonák pedig, miután megfeszítették Jézust, fogták a ruháit, elosztották négy felé, minden katonának egy részt, azután fogták a köntöst is. A köntös varratlan volt, felülről egy darabban szőve. Ezért azt mondták egymásnak: ,,Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, kié legyen!' Ez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás, amely így szól: ,,Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek' [Zsolt 22,19]. A katonák tehát ezt tették.

Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: ,,Asszony, íme, a te fiad!' Azután azt mondta a tanítványnak: ,,Íme, a te anyád!' És attól az órától magához vette őt a tanítvány. Ezután Jézus, aki tudta, hogy már minden bevégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: ,,Szomjazom!' Volt ott egy ecettel teli edény. Ezért ecettel telt szivacsot tűztek egy izsópra, és a szájához nyújtották. Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: ,,Beteljesedett!' És fejét lehajtva kilehelte lelkét.

A zsidók pedig, mivel készületnap volt, kérték Pilátust, hogy törjék meg lábszárcsontjaikat, és vegyék le őket, hogy a testek ne maradjanak ott a kereszten szombatra, mert az a szombat nagy nap volt. Odamentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát először az egyik vele együtt keresztrefeszítettnek, aztán a másiknak. Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki ezt látta, tanúságot tett róla, és igaz az ő tanúsága. Ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert ezek azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: ,,Csontját ne törjék össze' [Kiv 12,46; Zsolt 34,21]. Egy másik Írás pedig azt mondja: ,,Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak' [Zak 12,10].

Ezek után pedig az arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, de a zsidóktól való félelmében csak titokban, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Elment tehát és levette a testet. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá, s mirha- és áloé-keveréket hozott, körülbelül száz fontot. Fogták tehát Jézus testét, és a fűszerekkel együtt gyolcsruhákba göngyölték, ahogy a zsidóknál temetni szokás. Azon a helyen, ahol felfeszítették őt, volt egy kert, és a kertben egy új sírbolt, amelyben még senki sem feküdt. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületnapja miatt oda helyezték Jézust.

Jézus halálaEGYETEMES KÖNYÖRGÉSEK:

I. AZ ANYASZENTEGYHÁZÉRT

Az Isten Egyházáért imádkozzunk, testvérek,
hogy Urunk, Istenünk vezesse békében, növelje egységben,
s az egész világon tartsa meg épségben,
és adja meg nekünk, hogy békés nyugalomban éljünk, és dicsőíthessük a mindenható Atyaistent!


Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten,te örök dicsôségedet Krisztus Urunkban minden népnek megmutattad:
őrizd meg a megváltás művét, hogy Egyházad az egész világon elterjedjen,
és állhatatos hittel kitartson neved megvallásában. Krisztus, a mi Urunk által.

Hívek: Ámen.

II. A PÁPÁÉRT

A Szentatyáért, N. pápáért imádkozzunk, testvérek, az Úristen kiváltságos helyre emelte őt a püspöki rendben. Az Egyház javára tartsa meg jó egészségben és erôben,
hogy tovább kormányozhassa Isten szent népét.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, te irányítasz mindent a világon: hallgasd meg irgalmasan könyörgésünket,
és tartsd meg kegyesen Szentatyánkat; segíts, hogy a keresztény nép gondviselésed kormányzásával ennek a pápának vezetése alatt gyarapodjék hitben és érdemekben. Krisztus, a mi Urunk által.

Hívek: Ámen.

III. A PAPSÁGÉRT ÉS A HÍVEKÉRT

Most N. püspökünkért és minden püspökért, az áldozópapokért, a szerpapokért és az Egyházban szolgálatot teljesítő hívekért imádkozzunk, testvérek, valamint Isten egész népéért.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, Szentlelked megszenteli és vezeti Egyházad minden tagját:
hallgass meg minket, amikor a papságért és az összes hívekért hozzád esedezünk, hogy kegyelmed segítségével mindnyájan hűségesen szolgáljunk néked. Krisztus, a mi Urunk által.

Hívek: Ámen.

IV. A KERESZTELENDŐKÉRT

A keresztség elôtt állókért imádkozzunk, testvérek: az Úristen nyissa meg szívüket, és tárja fel elôttük a kegyelem kapuját, hogy újjászületve a keresztség vizében, bűneik bocsánatát elnyerjék,
és immár ôk is a mi Urunk Jézus Krisztusban éljenek.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, Egyházadat mindig új tagokkal gyarapítod: növeld a keresztelendôkben a hitet és igazságaid megértését; add, hogy a keresztség vizében újjászületve gyermekeid közé kerüljenek. Krisztus, a mi Urunk által.

Hívek: Ámen.

V. A KERESZTÉNYEK EGYSÉGÉÉRT

Most imádkozzunk összes testvéreinkért, akik Krisztusban hisznek, hogy Urunk és Istenünk ôket igaz tetteik útján az egyetlen Egyházba gyűjtse össze, és ôrizze.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, ami szétszóródott, te összegyűjtöd, és amit összegyűjtöttél, megôrzöd:
tekints kegyesen Fiad nyájára, és add, hogy a hit osztatlan épsége és a szeretet köteléke egyesítse azokat, akiket megszentelt az egy keresztség. Krisztus, a mi Urunk által.

Hívek: Ámen.

VI. A ZSIDÓKÉRT

A zsidókért is imádkozzunk, testvérek, hogy azok, akikhez előbb szólott Urunk Istenünk, őt egyre jobban szeressék és állhatatosan őrizzék a szövetségi hűséget.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, te ígéreteidet Ábrahámnak és utódainak adtad: hallgasd meg kegyesen Egyházad könyörgését, hogy az Ószövetség választott népe eljuthasson a megváltás teljességére.
Krisztus, a mi Urunk által.

Hívek: Ámen.

VII. AZOKÉRT, AKIK NEM HISZNEK KRISZTUSBAN

Most azokért imádkozzunk, akik nem hisznek Krisztusban! A Szentlélek világossága töltse el őket,
hogy megtalálják ők is az üdvösség útját.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, add, hogy azok, akik még nem hisznek Krisztusban, őszinte szívvel járjanak elôtted, és találják meg az igazságot; mi pedig a kölcsönös szeretetben mindig előbbre haladjunk és isteni életed titkának mélyebb megértésére vágyakozva tökéletesebb tanúságot tegyünk a világban isteni szeretetedről. Krisztus, a mi Urunk által.

Hívek: Ámen.

VIII. AZOKÉRT, AKIK NEM HISZNEK ISTENBEN

Most azokért imádkozunk, akik nem hisznek Istenben, hogy őszinte szívvel az igazságot keresve
megtalálják Istent, és kegyelmével eljussanak hozzá!

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, te úgy alkottál meg minden embert, hogy vágyakozó szívvel keressen téged, és csak benned találja meg nyugalmát: kérünk, add, hogy az emberek minden akadály ellenére örömmel valljanak igaz Istennek és az emberi nem Atyjának és mindenki felismerje atyai jóságod jeleit, valamint híveid jótetteinek tanúságtételét. Krisztus, a mi Urunk által.

Hívek: Ámen.

IX. A VILÁGI VEZETŐKÉRT

Az államfőkért és a hatóságokért imádkozzunk, testvérek: az Úristen irányítsa értelmüket és szívüket, hogy szándéka szerint szolgálják mindenki szabadságát és az áldott békét.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, kezedben van az emberek sorsa és megszabod a népek jogait: tekints kegyesen azokra, akik fölöttünk hatalmat gyakorolnak, és add, hogy az igazi békesség,
a vallás szabadsága és a népek jóléte megvalósuljon az egész világon. Krisztus, a mi Urunk által.

Hívek: Ámen.

X. A SZENVEDŐKÉRT

Most azért imádkozzunk, kedves testvéreim, a mindenható Istenhez, hogy tisztítsa meg a világot minden tévelytôl, a betegséget tartsa távol tôlünk, az éhínséget űzze el, a börtönöket nyissa meg,
a bilincseket oldja fel, az utazóknak adjon biztonságot és szerencsés érkezést, a betegeknek gyógyulást, a haldoklóknak pedig örök életet.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, szomorúak vigasztalója, bajbajutottak erőssége: jusson el hozzád könyörgésünk, amikor a sokféle bajból hozzád kiáltunk: érezzük mindnyájan boldog örömmel,
hogy a megpróbáltatások idején velünk van irgalmas jóságod. Krisztus, a mi Urunk által.

Hívek: Ámen.

LEXIKON:

NAGYPÉNTEK

Az evangéliumokban Jézus szenvedésének, halálának és temetésének napja, a liturgiában a húsvéti szent háromnap második napja, aliturgikus nap, a megváltó szenvedés és kereszthalál ünnepe. Szigorú böjti nap.

A zsidó naptárból eredően: Paraszkeué (gör.), Parasceve (lat.), 'Készületi nap' (vö. Mt 27,62; Lk 23,54; Jn 19,31). Innen lett a keleti egyházban: Hé hagia kai megalé paraszkeué, 'A szent és nagy készületi nap'. Ebből lett a szláv nyelvekben és a magyarban a Nagy péntek.

A latin egyházban a nagypéntek hivatalos neve: Feria sexta in passione et morte Domini, 'Az Úr szenvedésének és halálának péntekje'.

Angol nyelvterületen 'Hosszú péntek, Jó péntek'.

Sok helyen délelőtt (vagy délután 3-kor) elvégzik a keresztutat. A kereszthalál vagy a temetés órájában (3-kor v. 6-kor) kezdődik az ún. csonka mise, melyben nincs konszekráció. Az igeliturgiát néma leborulás vezeti be a díszeitől megfosztott oltár előtt. A szertartásban mindvégig megmaradt a 3 olvasmány. Utána következik a nagy oratio fidelium.

Rómában a 6. században kapcsolták ehhez az igeliturgiához a Jeruzsálemben már a 4. század óta élő kereszt imádását. A 10. század körül vált általánossá, hogy délelőtt volt az igeliturgia, és délután járultak szentáldozáshoz. A 12-17. században a hívők nem áldoztak nagypénteken. Ez a tilalom 1602-től Rómán kívül is ált. lett, 1632-ben Magyarországon is (Pázmány Péter ekkor rendelte el a róm. rítus bevezetését). 1955-től a szentáldozás a nagypénteki szertartás része. Az oltárok minden díszüktől megfosztottak, az Oltáriszentséget áldoztatás után ismét a szentsíron őrzik, melynél a szertartás után hosszabb-rövidebb szentségimádás, virrasztás van.

KERESZTREFESZÍTÉS
(latinul  crucifixio)

Jézus és a két lator

A halálbüntetés módja az ókorban: a halálraítéltet keresztre kötözték vagy szegezték, és éhen-szomjan halt.

Diodorosz szerint távol-keleti asszírok találták ki, innen vették át az összes Keleti népek. Gyakori volt Nagy Sándor makedón és görög birodalmában, a szíreknél, föníciaiaknál, karthágóiaknál. A rómaiak Kr. e. a 3. században kezdték alkalmazni mint a halálbüntetés legkegyetlenebb és legszégyenletesebb formáját, általában csak rabszolga esetében gyilkosság, rablás, árulás vagy lázadás megtorlásaképpen; római polgárt csak kivételesen szegeztek keresztre. Előfordult a bírói ítélet nélküli tömeges keresztrefeszítés is.

A keresztrefeszítésre szóló ítéletet az „Ibis ad crucem!” fejezte ki. Végrehajtása előtt az elítéltet megostorozták. Ezután kitárt karjaihoz kötözték a kb. 30 kg-os gerendát, a kereszt vízszintes szárát (patibulum), mely a nyakszirtre és a vállakra nehezedett. Az elítéltet forgalmas utcákon át vezették a kivégzés helyére, elrettentő példaként, egész úton gúnyolták, köpdösték, kínozták és korbácsolták. A vesztőhely a városon kívül volt, tágas, emelt helyen (Karthágóban a fórumon, Nápolyban a Via Appia mentén, Rómában az Esquilinus-kapun túli Sessarium-mezőn, Jeruzsálemben a Golgotán). Ide érkezve a kivégzendőt levetkőztették (a keresztrefeszítés meztelenül történt, de a zsidóknál a Talmud szerint néha kis kendőt [subligaculum, perizoma] kötöttek az ágyék körül). Ezután a földre teperték, kitárt karjait a csuklónál átütve rászegezték a kereszt vízszintes gerendájára az előre kifúrt lyukakba. A keresztet úgy méretezték, hogy a test erősen megfeszített állapotban szegeződjön rá; ez egyrészt (a karok kihúzásával) növelte a szenvedést, másrészt segítette a halál beálltát, mert akadályozta a lélegzést. A vízszintes gerendát a rászegezett testtel együtt kötelek segítségével fölhúzták a földbe ásott, függőleges gerendára, és rögzítették. Az így keletkezett keresztnek „T” formája volt, vagy a függőleges szár kissé a vízszintes fölé emelkedett. Ezután odaszegezték a lábakat a függőleges gerendára: vagy egymás mellett, 2 szeggel, vagy egymásra rakva 1 szöggel ütötték át őket. Annak érdekében, hogy a test súlya ne csak a kezeken függjön, a kereszt függőleges szárába megfelelő magasságban beütöttek egy fadarabot (sedile vagy cornu), s a lábak között megtámasztották vele a testet. Ezzel valójában késleltették a halált és hosszabbították a szenvedést. Az ún. suppedaneum (lábtartó) az ókorban ismeretlen volt.

Az elítélt feje fölé táblára írták a büntetés okát. A római jog szerint a táblán három adatnak kellett szerepelnie: a gonosztevő nevének, származási helyének és bűntettének. Miután a keresztrefeszítés megtörtént, a kivégzőosztag a helyszínen maradt, amíg kimerültség, fulladás, szívbénulás v. sokk miatt be nem állt a halál. Ha siettetni akarták a halált, eltörték a lábszárcsontokat (crucifragium), ilyenkor a test összeroskadt, ami megakadályozta a lélegzést, a tüdő mozgását. A római törvény és szokás szerint a kivégzett ruháin a hóhérok osztoztak.

Antik szerzők szerint a keresztrefeszítés a legborzalmasabb és legmegalázóbb büntetés. Seneca szerint „az így elítéltekből cseppenként szivárgott el az élet” (Epistulae 101,14): az elítélt éhen-szomjan halt meg. A római jog szerint a halálraítélt büntetése nem ért véget a halállal: a hulla a kereszten maradt, míg el nem rothadt, vagy az alacsony keresztről a vadállatok, keselyűk el nem hordták (Horatius, Plinius). Később szokás lett, hogy a szárcsontok tördelésével növeljék a szenvedés borzalmait és siettessék a halált (crucifragium; Cicero, Seneca). Ha a hatóság a holttestet kiadta a hozzátartozóknak, hogy elsirassák és tisztességgel eltemessék, ez külön kegy volt, amit kérni kellett, s felségsértés bűnét kivéve általában meg is adták.

A 4. sz. elejéig volt általános az egész római birodalomban. I. (Nagy) Konstantin császár az urukat eláruló rabszolgák büntetésére korlátozta, majd Jézus kereszthalála iránti tiszteletből megszüntette. A keresztényüldözések idején a ~ ismét gyakorivá vált, s még a 17. század végén is alkalmazták.

A Szentírásban

Ószövetség

A bálványimádókat illette (vö. Szám 25,4). Józsue a már megölt kánaáni királyokat feszíttette keresztre (8,29; 10,24). A halálbüntetés általános módja a megkövezés, deszkák közt való kettéfűrészelés (Izajás halála), megfojtás, leszúrás, ritkán elégetés volt, a keresztrefeszítés csak a pogány népekkel való érintkezés után lett gyakoribb (babiloni fogság; vö. 1Krón 20,3; 2Krón 25,12). A holttestet szégyene fokozására kifüggesztették (2Sám 21,6.9; MTörv 21,21-23, vö. Ter 40,19; 1Sám 31,10; 2Sám 4,12, vö. Gal 3,13).

Jézus korában a zsidók már jól ismerték a kivégzés e módját, amint ezt Jézus pere (a nép követelte: „keresztre vele!”; Mk 15,13), a lázadó galileai Júdás sorsa (ApCsel 5,37; Josephus Flavius) tanúsítja a Jeruzsálem elfoglalásához fűződő eseményekkel együtt.

Jézus keresztrefeszítéről a Szentírás szűkszavúan beszél, mert mint közismertet föltételezi. A keresztrefeszítést megelőzte Jézus megostorozása (Lk 23,16.22; Jn 19,1), töviskoronázása és a kereszthordozás. A kivégzés helyére érve levetkőztették (Mt 27,35). Ahhoz, hogy egybeszőtt köntösét levehessék, előbb le kellett venni a töviskoronát, majd újra a fejébe nyomták. Keleti szokás szerint próbálták elkábítani epével, illetve mirhával kevert borral (vö. Mk 15,23; Mt 27,34). Jézus visszautasította ezt, mert teljes öntudattal akarta végigszenvedni a keresztrefeszítést. Nazianzi Szent Gergely említi először, hogy Jézust három szöggel szegezték a keresztre, tehát a lábakat egymásra rakva, egyetlen szeggel ütötték át. Jusztinosz, Ireneusz és Tertullianus utalásaiból a legtöbb magyarázó föltételezi a sedile alkalmazását. A római keresztek általában nem voltak magasak; abból, hogy Jézusnak egy nádszálra tűzött szivacsot fölnyújtva inni adtak (27,48), arra lehet következtetni, hogy lába kb. 1 m-re lehetett a földtől (vö. Jn 3,14; 12,32). A lábszárcsontokat nem törték meg, de Jézus oldalát átütötték lándzsával, hogy biztos legyen a halál bekövetkezése (Jn 19,32).

A korai keresztények a pogányok gúnyolódását kerülve (mivel a legvisszataszítóbb kivégzésmód volt) kerülték ábrázolását. Kezdetben képciklusban Pilátus kézmosása, Péter tagadása, az asszonyok Jézus sírjánál, Tamás hitetlenkedésének jelenetei között szerepelt (londoni elefántcsont pixis, 420 k.). A S. Sabina kapujának faragványain (430 k.) a ~ a város falai előtt látható, emlékeztetve arra, hogy Jézust „a falakon kívül” (Zsid 13,18) feszítették meg.

Jusztinianosz császár (527-565) korában lett jellegzetes ábrázolási típus. Később a  passió-, kálvária-, a keresztút- és a rózsafüzér-ábrázolások része.

OSTOROZÁS
korbácsolás, verés (latinul: verberatio)

A testi fenyítés egyik legkegyetlenebb formája.

Az ókorban Hammurápi törvénykönyve 60 ütést szabott ki, az óasszír törvény szerint az ütések száma 20-tól 100-ig terjedhetett. Az ókori Rómában a Kr. e. 2. század elejéig római polgárokon is alkalmazták. Eszközei: bot (fustis), vessző (virga), ostor vagy korbács (scutica, lorum, habena; többágú: lora, görcsös: flagellum). Az ostorra olykor csontdarabokat vagy ólomgolyókat is erősítettek. Megostorozták a halálraítélteket kivégzés előtt; a Vesta szüzek csábítóit halálra korbácsolták. A botozás (fustium castigatio vagy admonitio, coercitio corporis) különösen a katonaságnál volt szokásban, sőt nagyobb vétség (szökés, ellenszegülés) esetén a halálra botozás (fustuarium) is. Rabszolgák és jövevények ellen (gyújtogatás, lopás, ellenszegülés stb.) flagellumot, szabadok

Jézus megostorozása

Jézus szenvedésének része. Máté, Márk és János rövid mondattal említi, Lukács nem beszél róla. Ókori tanúk szerint az ostorozáshoz az elítéltet levetkőztették, kezeit karóhoz vagy alacsony oszlophoz kötözték, és addig ostorozták, amíg vérrel borítva, mozdulatlanul nem feküdt a földön. Az ostorok bőrszíjainak végén tövisek, csontdarabok, ólomgolyók voltak. Jézust annyira megostorozták, hogy amikor a kivégzés helyére vezették, az egyébként súlyos fizikai munkához (gerendák emeléséhez, rakodásához) szokott, életereje teljében lévő férfi már képtelen volt a keresztjét vinni.

Az ókeresztény művészetben nem ábrázolták. Nyugaton a Zsolt 35,15-17 illusztrációjaként jelent meg az oszlophoz kötözött, ruhátlan Krisztust 2 poroszló ostorozza. A 10. századi német művészetben gyakran szerepelt Pilátus a képen: Krisztus legtöbbször hosszú ruhában áll az oszlop mellett. E német képeken soha nem látható a fájdalom. Csak a 12. századtól fejezik ki egyre inkább a testi kínokat, melynek ábrázolása a 13. századi a ferences jámborság és a szenvedés-misztika hatására kapott különös hangsúlyt. Ebből az ábrázolásból alakult ki az a szentképtípus, melyen csak az oszlophoz kötött Krisztus látható. E gondolat szoborformája, a Krisztus a kínzóoszlopnál a 15. században alakult ki, és a 17-18. században igen gyakori volt. Ez a vezéreszme a barokk képeken is : egy alacsony kőoszlop vasgyűrűjéhez kötve áll a csak ágyékkötőt viselő Krisztus.

GOLGOTA
(görög szó, az arám Golgolta, a héber Gulgolet, 'koponya' szóból), Kálvária (latin- 'koponya')

Munkácsy Mihály: Golgota

Jézus keresztre feszítésének helye Jeruzsálemben. Mt 27,33; Mk 15,22; Jn 19,17: a hely, amelyet Golgotának hívnak, Lk 23,33.

Golgotának hívni egy helyet csak akkor értelmes, ha külalakjáról rá lehet ismerni. A régi Jeruzsálemben sok hasonló helynevet ismertek, pl. Gabbata, 'sima homlok', Gihon, 'buzgó', Ofel, 'kelés, daganat'. Az általánosan elterjedt név és elképzelés a „Golgota dombjáról” és a „Golgota hegyéről”, mely a keresztesek jóvoltából Nyugaton általánossá vált, nem pontosan adja vissza a jeruzsálemi helyszínt. Az evangélisták ugyanis nem hegyről beszélnek, hanem csak egy kis területről, egy dombvégződésről, amelynek koponya formája volt. Josephus Flaviustól tudjuk, hogy a hegyet az asszírok táborának hívták (Zsh. V, 7, 3), ennek lehetett a keleti vége a Golgota, egy terasz-szerű rész, melyet az akkori Jeruzsálem elővárosának nyugati fala határolt. Valószínűleg a fal mentén futott végig egy út, mely a Gennat-kapun át vezetett a felsővárosba. A terasz déli oldala a város völgyébe ereszkedő lejtővel végződhetett, észak felé viszont egy újabb, magasabb szintű terasz vezetett át az asszírok tábora felé. Így a Golgota az előváros nyugati és a felsőváros északi falának szögletében egy kb. 200x160 m-es terület volt.

„Fölértek arra a helyre, amelynek Golgota, vagyis Koponyák helye volt a neve. Itt epével kevert bort adtak Jézusnak inni, de mikor megízlelte, nem akarta meginni” (Mt 27,33-34). „Ott keresztre feszítették őt” (Jn 19,18).

A hagyomány szerint a Golgota nyilvános vesztőhely volt, és nevét a földön heverő vagy egy árokba dobált koponyákról kapta. Így értelmezte Mt 27,33-at Szent Jeromos, és ez a felfogás a Nyugati egyházban századokon át igen nagy tekintélynek örvendett. Ezt azonban Lk és a zsidó törvények is (vö. MTörv 21,22-23) kizárják, és más volt a zsidók temetési gyakorlata még a kivégzettek esetében is (Sanh. 6, 5). Az is elképzelhetetlen, hogy a főtanács egyik tagja, Arimateai József egy ilyen hely közvetlen közelében tartsa a kertjét és benne a saját leendő sírboltját.

Egy másik elgondolás szerint a kereszt azon a helyen állt, ahol a szikla mélyében Ádám teste pihent, és Krisztus vére a szikla hasadékán át lecsorgott Ádám koponyájára, s így fizikailag is jelezte a megváltást. Már Origenész ezt a megoldást választotta, és minden kritika nélkül összekapcsolta a zsidó hagyománnyal, amely szerint Ádám sírja Jeruzsálemben, a világ közepében van, jóllehet épp a zsidó hagyomány általában Hebronban kereste Ádám sírját. A művészi ábrázolások ezt vették alapul: a kereszt lábánál ott van egy koponya. Ezért Modestus apát (†634), mikor újjáépítette a perzsák által elpusztított konstantini Szent Sír-templomot, a Golgota sziklája alatt kialakította az Ádám-kápolnát.

Ebben az újjáépített Szentsír-templomban a legenda továbbélt. Ui. a négyezet alatt 1990-ben is ott van egy kőből készült golyó, amely a világ közepét, népiesen „köldökét” jelzi. Ennek a legendának az Ádám nevével kapcsolatos elmélkedések adtak alapot. A gör-ben ui. az ADAM négy betűje a négy égtáj kezdőbetűjének felel meg: A=Anatolé, 'Kelet', D=Düszisz, 'Nyugat', A=Arktosz, 'Észak', M=Meszembria, 'Dél'. Hiábavaló volna azt képzelnünk, hogy ez az értelmezés túlhaladott ügy, mert ebben a „legendában” az az igazság fejeződik ki, hogy az Ádámban összefoglalt emberiség a Golgotán nyerte el a megváltást!

A Bar Kohba-felkelés után (Kr. u. 135.) Hadrianus császár (Kr. u. 117-38) a lerombolt Jeruzsálem helyén Aelia Capitolina néven alapított várost, s benne Aphrodité istennő számára templomot épített a Golgota fölé, hogy eltöröljék a hely emlékezetét. A hely kiválasztásának az is oka lehetett, hogy Aphrodité egyik fiának Golgosz volt a neve. Így a rómaiaknak a név azt sugalhatta, hogy Golgosz anyjának templomát a legalkalmasabb helyre a Golgotára építik, hogy „Aphrodité Golgia” legyen.

Nagy Konstantin építkezése után a Golgota a Szentsír-templom belső átriumának DK-i sarkában, szabad ég alatt állt. 600-626 között Modestus apát körülfalaztatta és 2 kápolnát alakított ki rajta: a felsőben, azon a helyen, ahol a keresztfát a sziklába ékelték, egy nagy ezüstkeresztet állítottak fel, és föléje egy vaskoronára sok lámpát függesztettek. Az alsóban, a sziklába vágott apszisba oltárt állítottak, ez lett az ún. Ádám-kápolna.

Már Jeruzsálemi Szent Cirillnél megtalálható az az elképzelés, hogy a Golgotánál van a világ közepe: „Krisztus kitárta karjait a kereszten, hogy átölelje a lakott világot, mert a Golgota a világ közepe”.

KÁLVÁRIA
(a latin calva, 'koponya' szóból)

Magaslat ('hegy') Jeruzsálem falain kívül, a keresztáldozat helye. A szó a Golgota értelmező fordítása: 'koponyák helye' (Vg: Mt 27,33; Mk 15,22; Lk 23,33; Jn 19,17), valószínűleg a felszín koponya alakjára utal.

Jézus idejében a kivégzések (keresztrefeszítések) helye volt. Földjében beásva álltak a keresztek függőleges szárai, ezekre húzták föl a vízszintes szárra (patibulum) fölszegezett halálraítélteket.

A hagyomány szerint Krisztus vére a keresztről Ádámra hullott, akinek sírja a Kálvária mélyében volt. A keresztfa tövében ábrázolt koponya a bűnbeesés és megváltás misztériumának összefüggését szimbolizálja.

Szabadban fölállított stációk (oszlop, kereszt, kápolna), melyek képeken, domborműveken bemutatják Jézus útját Poncius Pilátus házától a megfeszítés helyéig (keresztút, Via Dolorosa). Az utolsó állomás Jézus és a latrok keresztjei. Az ide vezető stációk számát a 18. században rögzítették 14-ben, a ferences gyakorlat elismerésével. A szabadban épített Kálvária eredete részben a Szentföld iszlám meghódítására megy vissza: amikor a zarándoklatok lehetetlenné váltak, a hívek a saját, jelképes kálváriáikhoz zarándokoltak. A kínszenvedés és kereszthalál ünneplése és ábrázolása azonban ettől függetlenül sem maradt meg a liturgia (misztériumjáték, ájtatosságok) zárt keretei között, hanem a templomból kilépve, épületegyüttesként jelent meg a profán környezetben. A szenvedéstörténetet gyakran olyan részletességgel jelenítették meg, hogy ún. szent táj keletkezett a szent lépcső, Ecce homo, szentsír, a keresztút és a 3 kereszt fölállításával. A Kálvária-hegy természetes vagy mesterségesen kialakított magaslat. A 16. században az ellenreformációval terjedtek el széles körben, a 17-18. században a szerzetesrendekek szorgalmazták építésüket. Templomi megjelenítése a Kálvária-oltár. - 3.

KERESZTFA
(latinul lignum crucis):

Az ókorban büntetőeszköz, a keresztrefeszítés eszköze. 2 gerendából állt, a függőleges (stipes) állandóan a vesztőhelyen állt földbe ásva, a vízszintes gerendát (patibulum) az elítélt a vállán vitte a vesztőhelyig. A 2 gerendát T (tau, crux comissa), kereszt (crux inmissa vagy capitata), ritkábban Y alakban rögzítették egymáshoz. A halálraítéltet rászögezték vagy rákötözték.

Jézus kereszthalála által a keresztfa a megváltás eszköze. Jézus keresztfáját I. (Nagy) Konstantin császár (306-337) anyja, Szent Ilona császárnő kereste és találta meg a Golgota földjében.

TAU

A héber abc utolsó betűje, így értelmezve a görög omega megfelelője. Kumránban a messiási közösséghez való tartozás jele volt.

Ezekiel látomásában az angyal ezt a jeleteszi a kiválasztottak homlokára (9,4).

A Jelenések 7,3 angyala Isten pecsétjével jelöli Isten szolgáinak homlokát (száznegyvennégyezer), a 14,1: a választottak homlokukon viselik a Bárány és a Bárány Atyjának nevét: a pecsét, a jel itt is a héber tauval azonos, a tulajdonost jelzi, itt Istent (a gazda azért szokta megjelölni a nyáj juhait, hogy fölismerje övéit). A Jelenések Könyvének leírása ősi keresztelési rituálé mozzanatait tükrözi.

A zsidóknál a tau soha nem jelentette a keresztet, a betű jelen formája nem is hasonlít a keresztre. Krisztus korában viszont a tau-t kétféleképpen írták: + vagy x alakban, így látható a Kr. u. 1. száazadban készült palesztinai szarkofágokon. Az utóbbi formát azonosították már a 2. század apologéták a görög khivel és a kereszttel.

A Barnabás-levél 9,8-ban a tau, a név és Jézus ugyanazt jelenti.

CSONKA MISE
(latinul missa praesanctificatorum, 'előszenteltek miséje', missa sicca, 'száraz mise')

Konszekráció nélküli szentmise. A latin szertartásban a nagypénteki liturgia, a bizánci szertartásban az előszenteltek liturgiája.

KERESZT IMÁDÁSA
(görögül sztauroproszküneszisz, latinul adoratio crucis)

A megfeszített Krisztus keresztjét megillető legmagasabb fokú tisztelet. A II. niceai zsinat 787: a képrombolással kapcsolatban mondta ki, hogy a keresztet a rajta szenvedő Krisztus miatt imádás (latreia) illeti meg (csók, térdhajtás, tiszteletteljes hódolat).

Szertartás a nyugati egyházban nagypénteken, a keleti egyházban nagyböjt 3. vasárnapján  A szenvedés vasárnapja óta lepellel letakart feszületet az oltárhoz viszik, 2 ministráns égő gyertyával kíséri. A pap az oltár előtt állva átveszi a keresztet és 3 részletben leveszi a leplet (a felső részről, a feszület jobb karjáról, majd az egész keresztről). Minden egyes alkalommal fölemeli a keresztet, és énekelve felszólít az imádásra: „Íme, a kereszt fája, melyen a világ üdvössége függött!” A közösség folytatja az énekét: „Jöjjetek, imádjuk!”

A felszólítás történhet ezekkel a szavakkal is: „Íme a szent keresztfa, rajta függött valaha a világnak váltsága!” A nép: „Jöjjetek hát keresztények, hódolattal hajtsunk térdet: Üdvözlégy szent keresztfa.” - Vagy az ősi gregorián ének dallama és szövege (Ecce lignum crucis): „Íme Jézus keresztjének drága áldott fája: ezen függ az egész világ váltságdíja és üdvünket őáltala nyertük.” A nép: „Jöjjetek hívek, hódoljunk és buzgó szívből mind imádjuk.”

A szertartás másik formája, hogy a pap a ministránsokkal együtt a templom ajtóhoz megy. Ott kezébe vesz egy le nem takart keresztet, a ministránsok viszik az égő gyertyákat. Körmenetben vonulnak a templomon keresztül a szentélybe. Útközben 3-szor megállnak: a bejárat közelében, közepén és a szentély bejárata előtt, a keresztvivő ilyenkor fölemeli a keresztet és énekli a hódolatra szóló felhívást. Mindnyájan válaszolnak, és minden felelet után letérdelnek, kis ideig imádkoznak.

Ezután, bármelyik formáját végezték, a két égő gyertyát tartó ministráns kíséretében a keresztet a szentély (presbitérium) bejáratához vagy más alkalmas helyre teszik, esetleg a ministránsok tartják, miután gyertyáikat a kereszt mellett két oldalt letették. Ekkor következik a hódolat a kereszt előtt: elsőként a pap adorál, majd az asszintencia, végül a hívek. Körmenetszerűen vonulnak a kereszthez, amely előtt egyszerű térdhajtással vagy más alkalmas jellel (pl. megcsókolva a keresztet, vagy jobb kezükkel megérintve, majd keresztet vetve) fejezik ki hódolatukat s térnek vissza a helyükre.

Alatta éneklik az ősi gregorián panaszéneket (Improperia), melyben a Megváltó szól a keresztről hűtlen népéhez; vagy a Triszágiont ('háromszor szent'), mely a Keleti egyházban már az 5. században szerepelt, s görög-latin kétnyelvűségével az egész világ hódolatát kifejezi.

Szentsír

A SZENVEDÉS ESZKÖZEI

Krisztus fegyverei (latinul arma Christi), passiójelvények: Jézus Krisztus elárulásával, megkínzásával és megfeszítésével kapcsolatos tárgyak: 30 ezüstpénz, kötelek, ostor, vesszőnyaláb, töviskorona, bíborköpeny, lándzsa, izsópszál, ecet, szivacs, fogó, szögek, kereszt, kakas, kézmosó edény, Veronika kendője, a körülmetélésnél használt kőkés.

Kezdetben Krisztus diadalának jelvényei, főként az utolsó ítélet képeken. A lándzsa és az izsóp már a 6. században szerepelt, a 11. századtól a hétoimaszia-képeken is. Később a kereszt és a töviskorona járult ezekhez.

LAMENTÁCIÓK

A zsolozsmában nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat matutinumának (officium tenebrarum) első olvasmánya Jeremiás próféta Siralmaiból (Siralmak könyve). 1969-ig minden részlet végén a refrén: Jerusalem, Jerusalem, convertere ad Dominum, Deum tuum, 'Jeruzsálem, Jeruzsálem, térj meg a te Uradhoz, Istenedhez', melyet melizmatikus responzórium követett. Gregorián dallama e három nap szomorúságát szólaltatja meg.



Forrás: KTP


 
© 2010. Táborilelkész - a katonák egyházi hírei