TÁBORILELKÉSZ

HÍREK
TÖRTÉNELEM
 • A vallás, az egyház és a katonaság
 • A katonai lelkipásztori szolgálat története 1773-ig
 • Apostoli Tábori Helynökség működése a Habsburg-monarchiában 1773-1918 között
 • Forradalmak és a katonai lelkészet
 • Nemzeti hadsereg és a Magyar Apostoli Tábori Helynökség
 • Magyar Királyi Honvédség tábori lelkészete
 • Katonalelkészi szolgálat a Magyar Néphadseregben
HM TÁBORI LELKÉSZI SZOLGÁLAT
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Katolikus szolgálati ág
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Protestáns szolgálati ág
 • HM Tábori Lelkészi Szolgálat Zsidó Lelkészi Szolgálati Ág Tábori Rabbinátus
PROGRAMOK
ELMÉLKEDÉSEK
ÜNNEPEK
VIDEOK
INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET
GALÉRIÁK
ÉLŐ TÖRTÉNELEM - VITÉZI REND
IMPRESSZUM


TÉMAGYŰJTŐ
HM Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Katolikus Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat hírei
Vitézi Rend
Zsidó Lelkészi Szolgálat hírei

 PARTNER LAPUNK HÍREI

 KATOLIKUS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2017. november  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30

 PROTESTÁNS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2017. november  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30

 KERESÉS
 

 ON-LINE KÖZÖSSÉGI KOMMUNIKÁCIÓ

Neve:          
Jelszava:     

 HÍRLEVÉL


November 2.: Halottak napja

Startlap megosztás
2011-10-31 10:12:41
November 2. - Halottak napjaMindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon. (János evangélium 6,37-40)

Devecseri Gábor: Ha elmész

Ha elmész, ne mondd azt, hogy „Elmegyek.”,
még azt se, hogy „Megyek, de visszajövök.”,
csak „Visszajövök.”. Azt az undokságot,
hogy közben elmész, ebből is tudom.

Lásd, a temetők kapuján
ízlésesen, és a közbeeső
halálra való minden célzás nélkül
csak ennyi áll: „Feltámadunk”.

Kecskemét Barátok temploma - Tisztítótűz domborműHalottak napja: a földön küzdő Egyház ünnepélyes megemlékezése a tisztítótűzben szenvedő lelkekről.

A halottakról való gondoskodás a vallástörténeti kutatások szerint ősidőktől fogva mindenütt megtalálható jelenség.

A halottak ünnepe az ókori Rómában a feralia volt, melyet február 13-21 között tartottak. Virággal díszítették a sírokat, ételeket és sót helyeztek rájuk. E héten bezárták a templomokat, s nem kötöttek házasságot. Úgy hitték, hogy az elhunytak lelke e napokban feljön a sírra, s fogyaszt az ételekből, mert szünetelnek az alvilági büntetések, s a manesek is pihennek. Február 22-én minden család megülte a caristiát, a kölcsönös szeretet ünnepét, s egymást megajándékozva, vidámsággal oldották föl a feralia komorságát.

Az Egyházban Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy miután Mindenszentek ünnepén az Egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes megholtról is megemlékezzünk. 998-ban kezdték az ünnepet, mely a 11. században a clunyi bencések hatására széles körben elterjedt. Róma a 14. században fogadta be. XV. Benedek pápa 1915-ben engedélyezte, hogy halottak napján minden pap 3 szentmisét mondhat; egyet egy konkrét elhunytért, egyet általában a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, és egyet a pápa szándékára. A bizánci szertartásban megfelelője a lelkek szombatja. A szerzetesrendek külön napon emlékeznek meg saját halottaikról.

A régi magyar népnyelvben „lölkök napja, lelkeknek emlékezete”. A jámborságtörténet különös fejlődése során Mindenszentekből a gyakorlatban halottak napjának vigíliája lett.

A temető (cinterem) valamikor körülvette a templomot. A halottat a gyászházból vagy a templomba, vagy csak a templom előcsarnokába (limbus) hozták. Itt folyt le a temetési szertartás, búcsúztatás, innen vitték és hantolták közeli sírjába. A szertartás alatt, máshol közvetlenül a temetés után (a templomajtóban vagy a halott sírjánál) osztották ki a megholt üdvösségéért való imádság fejében a koldusok, ispotálybeliek: betegek, elhagyott öregek között a gyászoló család ajándékát, főleg kenyeret, kalácsot, bort, gyertyát. Egyes helyeken a halottas házban ült tort a meghívott szegények, koldusok, félkegyelműek ünnepélyes megvendégelése előzte meg. Olykor a halott végrendeletében is meghagyta az alamizsnaosztás idejét és mértékét. Ezt a hátramaradt élők lelkiismeretesen teljesítették is, mert féltek, hogy halottjuk lelke hazajár. Az ősi hagyomány vidékenként más-más helyi formában maradt fenn. Az egyik jellegzetes változat szerint a hívek a halottak napi alamizsnát (kenyér, kalács, bor, zsír, szalonna, köles, bab) a templomban ilyenkor fölállított katafalk (gyászkoporsó) mellé rakták, ill. rakják. A koldusok, rászoruló szegény családok részeltetése a pap, harangozó, koldusbíró, templomatya által történik.

Miután a temető főként 1800 után a helység szélére került, sokfelé az osztás a temető kapujánál közvetlenül történik, illetve már csak történt. Az ételeket katolikus délszlávjaink hozzátartozójuk sírjára teszik. Olyan helyek is akadnak, ahol a gyűjtés koledálással, a szegények számára való kéregetéssel megy végbe, miközben a lélekváltság harangját kongatják. Máshol, főleg Göcsejben a család otthonában éjszakára terítenek az elhunyt hozzátartozók számára. Az ételt azután koldusoknak, szegényeknek ajándékozzák, esetleg maguk költik el.

Mivel az archaikus fölfogás szerint a nap alkonyattól a következő nap alkonyatáig tart, Mindenszentek napjának estéjét a halottak estéjének is mondják. Ilyenkor a halottak emlékezetére országszerte 1, esetleg 2 óra hosszáig szólnak a harangok. Tápé népének hite szerint ez idő alatt nyugszanak, megpihennek, nem szenvednek a lelkek a tisztítóhelyen. Ez a jámbor hiedelem már a középkori legendavilágában felbukkan. Először Damiani Szent Péter (†1072) említi. Annak a hétnek, amelyikbe halottak napja is beleesik, a szegedi nép ajkán halottak hete a neve.

November 2. - Halottak napjaSokfelé szokás az égő gyertyát az ablakhoz tenni.

A bukovinai Andrásfalván Mindenszentek délutánján a pap vezetésével ünnepélyes körmenet indult a temetőbe, amelynek 4 sarkában közösen imádkoztak, könyörögtek az ősökért, a falu halottjaiért. Együtt maradtak, az egyes sírokhoz külön nem mentek. Utána a körmenet visszatért a templomba, a hívek kezében „gyertyacska”, vagyis kis gyertya égett. Szokás volt gyertyákat is osztogatni egymás között, hogy este és a halottak hetének estéin otthon kölcsönösen imádkozzanak mellette egymás halottjaiért.

A síroknak az ünnepen való fölvirágozása, a sírkeresztek megkoszorúzása népünk körében alig több, mint 150 éves szokás. A szokás a szegedi magyarság körében a 19. század első felében vált a bevándorolt német polgárság hatására mind általánosabbá.

A kegyeletes gyakorlatot protestáns népünk is átvette, hiába hadakozott ellene pápista szokásnak minősítve még a 19. század végén is számos öreg református pap.

Aki a sírról virágot szakít, azt budaörsi német hiedelem szerint a halott elviszi. A halott sírjára helyezett égő gyertyát Tápé idősebb népe szerint nem szabad máséra áttenni, ott égetni, mert akkor annak a halottnak bűne, bűnadóssága, akinek sírjáról elvitték a gyertyát, ennek a lelkére száll át. A síron való gyertyagyújtás a békéscsabai evangélikusság körében az I. világháború idején tűnt föl a távolban elesett hozzátartozók emlékezetére.

Dies irae
(latinul: A harag napja)

A gyászmise szekvenciája. Mai formájában 19 háromsoros, nyolcszótagú, 3 soronként azonos rímű versszakból áll. Eredetileg 17 versszaka volt, s ádvent 1. vasárnapján énekelték a Lk 21,25-33 evangéliuma előtt. A ferences és domonkos liturgia révén terjedt el. A II. Vatikáni Zsinatig a temetési misékben és november 2-án kötelező volt. Szerzője F. Ermini szerint (1928) Celanói Tamás, de előtte Nagy Szent Gergelynek, Szent Bonaventurának, Aquinói Szent Tamásnak is tulajdonították. A szöveg legkorábbi töredéke a 13. század elejéről, első nyomtatott változata 1493-ból való. Dallama megjelenik Palestrina, Vittoria, Anerio, Mozart, Cherubini, Verdi, Berlioz, Liszt műveiben. Kialakulását egyes kutatók a gyászmisét követő Libera verzusaira vezetik vissza.

LEXIKON

Tisztítótűz, tisztítóhely (latinul purgatorium): a halál utáni tisztulás helye.

A vallástörténetben általános hit, hogy a lélek a halál után esetleg különféle küzdelmeken, próbákon megy át.

A nem keresztény vallások (indoeurópaiak) is ismerik a tisztítóhely fogalmát, mely szerint a halottakat 10 szakaszban tűzfolyam tisztítja meg.

Platón beszél a tisztulás egy helyéről, ahol a halottak bűnhődnek vétkeikért (Phaidon 69; vö. Vergilius: Aeneis VI,735).

A hinduizmusban a halál után a léleknek  meg kell szabadulnia a testiség szennyétől, de az a „tisztulás” nem az egyéni üdvösség szolgálatában áll.

A  katolikus felfogás szerint a tisztítóhely közbülső állapot a földi élet és a mennyei boldogság között; itt tisztulnak meg az igazak, akik nem egészen tisztán távoztak a földi életből.

A rabbinista irodalomban az örök büntetésen kívül, mely a Gehennában vár a bűnösökre, valamint a bűnösök megsemmisülésén kívül az a gondolat is él, hogy némelyek, „akiknek jó és rossz tetteik kiegyenlítik egymást”, csak egy bizonyos időre kerülnek a Gehennába, hogy ott a tűz megtisztítsa őket; ezt a föltevést a Zakariás 13,19 idézésével igazolják. Sammai a tisztulást az eszkatológia szenvedés helyére teszi, ahol bizonyos személyek méltóvá válnak, hogy az eljövendő eónba belépjenek. A Kr. utáni 2. század elejétől úgy gondolták, hogy a közbülső időbeli Gehenna is megtisztíthatja a bűnöst, hogy bejuthasson a Paradicsomba.

Jóllehet a Szentírásban sem találjuk még meg a túlvilági tisztulás kifejezett fogalmát, de vannak olyan összefüggések, amelyekből a teológiai fejlődés leszűrhette a tisztítótűz határozott tanítását. Az ószövetségi i hit szerint a holtak a seolban vannak, Isten számon tartja őket. A későbbi korokban már ismerték a határozott túlvilági igazságszolgáltatást és a föltámadás hitét is. A 2Makkabeus 12,42-45 ilyen összefüggésben beszél arról, hogy a csatában elesettekért áldozatot mutatnak be, mert jó és üdvös dolog a holtakért imádkozni, hogy bűneiktől föloldozást nyerjenek. A földön élők tehát segítségére lehetnek a meghaltaknak a végső tisztulásban. Az Új Szövetségben az 1Korintusi levél 3,12-15 beszél az ítéletről, amelyen egyesek megkapják jutalmukat, mások büntetésüket, de említ olyanokat is, akik az ítéleten megmenekülnek, „de mintegy tűz által”. Akárhogy is magyarázzuk a tűz hasonlatát, a képben benne van az, hogy a túlvilágon még bizonyos terhektől meg lehet szabadulni, bizonyos dolgoknak az emberből ki kell égnie.

Az Egyház életében és liturgiájában a megholtakért imádkoznak és áldozatot mutatnak be. A túlvilági tisztulás lehetőségét hivatalosan tanítja a bázeli zsinat  és a trienti zsinat. A határozatban benne van, hogy a halál után még maradhatnak ideigtartó büntetések, és ezektől elegettevő szenvedéssel meg lehet szabadulni. Sem az ideigtartó büntetés, sem az elegettevő szenvedés természetéről semmi továbbit nem mond. Tanítja, hogy az Egyház élő tagjai imádsággal, áldozattal és búcsúkkal segíthetik a meghaltak tisztulását.

Az Egyház tanításán túl az egyes részleteket illetően (az ideigtartó büntetés természete, a tisztulás helye, lefolyása, tartama stb) a teológusok véleménye különböző. Az igazi teológiai probléma a közbülső állapot a halál órája és a világvégi föltámadás között. Ha elfogadjuk ezt a közbülső állapotot - akárhogy is viszonylik az a földi élethez -, akkor adva van a tisztulási állapot lehetősége. Ha XII. Benedek dogmaként kihirdetett tételére támaszkodunk, hogy az Isten színelátása az üdvözülteknél a halál után és a végítélet előtt bekövetkezik, akkor azt is kimondhatjuk, hogy ez a színelátás csak a tökéletességre eljutott személyek osztályrésze lehet. A belső megtisztulás azonban nem valami jogi esemény, hanem valódi emberi és kegyelmi folyamat. Az ember csak fokozatosan telhet el személyiségének minden síkján az Isten előtti engedelmességgel és szeretettel. Hiszen sok benne a téves döntés, a tudat alatti ellenérzés, amelyeket a későbbi helyes döntések nem küszöbölnek ki. Ahhoz, hogy az ember megérjen Isten színelátására, meg kell szabadulni sok önzéstől, ellenszenvtől, anyagi kötöttségtől. Biztos, hogy a halál utáni tisztulás hozzáméri magát a teljes igazsághoz, Isten akaratához, és ezért maga is igyekszik átalakulni. Az ott sem megy lemondás és önmagunk elítélése nélkül. Az addig dédelgetett elhatározásokból, szokásokból és vágyakból való kiábrándulás lehet fájdalmas, mert benne van az önvád is. Így a tisztulásnak megvan a büntetés jellege. Az igazi büntetés (a ~ legnagyobb szenvedése) az ideiglenes kizárás Isten színelátásából mint végső célból és boldogságból, amire a vágy ott már minden egyebet fölülmúl (poena damni). Az érzékelhető büntetés (poena sensus) megnyilvánulhat abban az önvádban, ami a tárgyi rend átlátása révén alakul ki. Látja, hogy mennyire semmitmondók voltak azok a kötődések és vágyak, amelyek miatt Isten nagyobb szolgálatát elhanyagolta. Mindez annak föltételezésében történik, hogy odaát a meghaltaknak teljes az emberi öntudatuk, amit egyébként a különítélet is föltételez. Hogy Isten a test hiányát a feltámadásig hogyan pótolja, az az Ő titka. Valamilyen testiségnek ott is kell lenni, hiszen az ember teremtése révén testből és lélekből áll. Attól az Egyház hivatalosan is óv (D 938), hogy az igehirdetés részletekbe menő leírást adjon a ~ mibenlétéről és az egyéni tisztulás lefolyásáról. A magánkinyilatkoztatásokkal óvatosnak kell lennünk; ha Isten ezekről a nyilvános kinyilatkoztatásban nem adott fölvilágosítást, akkor ezt a magánkinyilatkoztatásokban sem teszi meg.

A 14. századtól ábrázolták. Az első képek a szentmiseáldozat szenvedő lelkeket szabadító erejét mutatták meg. Később a kozmosz részeként (mennyország, tisztítóhely, föld, pokol) jelent meg, pl. a Mária megkoronázása képeken. A sokjelenetes, mozgalmas képek a 18. században terjedtek el. A Rózsafüzér Királynője- és a Kármelhegyi Boldogasszony-képeken a közbenjáró Szűzanya menti a lelkeket a tisztítótűzből.

A halottakról való gondoskodás

A vallástörténeti kutatások szerint ősidőktől fogva mindenütt megtalálható jelenség, mely a halál utáni élet egyetemes hitéről tanúskodik: a halottakat sírjukban ellátták étellel-itallal. Egyiptomban úgy gondolták, hogy a halott ka-jának, amely ott van a sírban a holttest mellett, szüksége van erre. Babilóniában meg voltak róla győződve, hogy az alvilágban attól függ a halottak sorsa, hogy ellátják-e őket étellel-itallal, főképpen vízzel. Ugyanígy gondolkodtak Kánaánban is. Ugaritban úgy készültek a sírok, hogy szükség szerint pótolni lehessen a vizet. Nablusz mellett Tell-el-Fára nekropoliszában az egyik kőrézkori (kalkolitikum) sírnak tartálya volt, amelyből a vizet egy kis csatornán a sír bejáratához lehetett vezetni. Hogy a szokás Izraelben tovább élt-e, azt a szövegekből nem lehet egyértelműen kikövetkeztetni, de a sírleletek (temetkezés) és a szomszédos népek szokásai alapján legalábbis az első időkben biztosra vehető.

ICHTYSAz Egyházban a halottakról való gondoskodás a tisztítótűzben szenvedő lelkekkel való törődés. Minden szentmisében megemlékezünk az elhunytakról, a gyászmisében név szerint. Az elhunytakért való imádság őskeresztény gyakorlatának egyik bizonysága a Pektoriosz-felirat. (Pektoriosz-felirat: görög nyelvű, 200-250-ben készült sírfelirat. A 11 soros sírfelirat első 5 sora akrosztichon, az első betűk összeolvasása: ICHTYS. „Az isteni nemzetségű égi halnak őrizd tisztán szívedet, miután a halandók között fogadtad a halhatatlan forrás isteni vizét. Barátom, a lelked kortyolgassa állandóan a gazdagságot ajándékozó bölcsesség csobogó vizét. Vedd a szentek Üdvözítőjének mézédes eledelét, éhezve edd a halat, melyet kezedben tartasz. Nyújtsd nekem most a halat, vágyom rá, Uram, Üdvözítőm. Szelíden ringasd anyámat, esdve kérlek, Holtak Világossága! Atyám, Aszkandiosz, te szívem leghűbb barátja, a legjobb anyával és testvéreimmel együtt gondolj a hal békéjében Pektorioszodra.”A sírkövet 1839-ben Autunben (Franciaország) találták.

A nagyszombati tartományi zsinat 1560-ban elrendelte: „Már az apostolok és az egyházatyák kora óta imádkozni szoktak és misét mondanak a hitben elhunytakért. Ugyancsak apostoli hagyomány, hogy a bocsánatos bűnben meghaltak v. akik elégtételüket nem tudták bűneikért elvégezni, bár kegyelmi állapotban haltak meg, az ideigtartó büntetés tüzében szenvednek. Krisztus is említi: „Nem mész ki onnan, míg az utolsó fillérig meg nem adtad adósságodat”. Ezért elrendeljük, hogy minden püspökségünkben lévő templomban a zsolozsmákat, évfordulókat, megemlékezéseket és miséket a katolikus Anyaszentegyház szokása szerint végezzék el a halottakért.”

GyertyaGyertya

A gyertyának nagy szerepe van a halotti szokásokban: a szentelt gyetyafénye mutatja a haldoklónak a mennyei utat, füstje elűzi, távol tartja a lélektől a gonoszt. Több helyen a szentelt gyertyával körbejárják a haldokló ágyát, néha félóráig is, majd várnak és imádkoznak; ha nem halt meg, újra kerülik, amíg a lélek el nem száll a testből. Az egyekiek szerint azért kell a gyertyát a haldokló kezébe adni, hogy világossággal költözzék az örök életbe.  Mária halálát ábrázoló középkori képeinken is égő gyertya van a Szűzanya kezében vagy a fejénél. A halottak estéjén és a halottak hetének estéin kis gyertyát égetnek (annyit, ahány halottjuk van). A lámpát nem szabad eloltani ilyenkor, mert a gyetya nem nekünk, hanem a halottaknak világít. Egy-egy gyertya mellett mindaddig imádkoznak, amíg el nem ég. Az imádság legtöbbször a halottak olvasója, mely Jézus 5 szent sebének emlékezetére 5 tizedből áll. A síron való gyertya gyújtás a békéscsabai szláv evangélikusokok körében az I. Világháború idején tűnt föl a távolban elesett hozzátartozók emlékezetére.



Forrás: KTP


 
© 2010. Táborilelkész - a katonák egyházi hírei